Tik-tak, tik-tak. A nehéz csendben az óramutató járása is robajnak tűnt. Az éjszaka hangjai beledübörögtek fülébe. Jane megint verejtékben úszva ébredt. Csak feküdt a puha selyem ágyban és érezte, elemi erővel tört rá az éjszaka gyűlölt szörnye, a magány. A napok csak múlnak valahogy, a munka gyógyír a megfáradt lélek számára, még a sebek is behegednek. De éjszaka… Ha rátelepszik a csend, a sötétből éhesen, prédára lesve előlopakodik a szörnyeteg.

Megint Blake-re gondolt. Miért is kellett neki egy ilyen kilátástalan kapcsolatba belevágnia? De, abban a pillanatban arra a sugárzó szépségű, tengerkék szempárra gondolva, nagyon is jól tudta, hogy semmi esélye nem volt a férfival szemben. Blake… Érdekes, oly rég ismerte és sosem nézett bele úgy igazán azokba az elbűvölően gyönyörű szemekbe. Gyakran beszélgettek, ráadásul még csak nem is csupa lényegtelen dologról. Egy idő után jó barátokká váltak. Mikor Blake autója megállt a képtár előtt, Jane szívét minden alkalommal jóleső baráti melegség öntötte el. Mindig szívesen beszélgetett vele, mert úgy érezte, a férfit komolyan érdekli mindaz, amit elmond neki. Blake festő volt, kirobbanó tehetség.

Jane, bár csinosnak mondott nő volt, mégis szürkének és értéktelennek érezte magát. Eszébe jutott a Blake előtti élete. Mennyi megaláztatás, mennyi hazugság és csalás… Igen. Határozottan magányos volt és jól estek ezek a beszélgetések. Még ha nem is mindig fontos dolgokról szóltak, vagy ha nem is hitte igazán, hogy a férfit mélyen meghatnák szívszorító történetei és álmai. Azt gondolta, már soha nem talál rá egy igazi társ, aki végre önmagáért tudná szeretni. Aki gyengéd, odaadó és feltétlen őszinteséggel viseltetne irányában. Hah, Blake… Igen, akkor úgy gondolta, tényleg vége a női mivoltának, többé nem lesz képes érezni. Pedig még mi mindent tudna nyújtani egy férfinak! De… ennek már vége.

Akkor egy alkalommal Californiában valami történt, minden megváltozott. A Sierra Nevada-hegységben jártak együtt. Jane nem tudott aludni. Kiment a hegyre és csodálta a bíborszínben pompázó hajnalban a táj végeláthatatlan szépségeit, hallgatta a csend hangjait. Elmélázott azon, hogy lehet ennyi szépség a természetben, s milyen kár, hogy ezt nem tudja megosztani senkivel. Akkor lépéseket hallott és megjelent Blake. Értette minden szavát és figyelt rá. Igazán meghitten beszélgettek. A férfi tudatta vele, hogy sokkalta többet érez annál, mint amit egy jó barát megengedhet magának. Jane először jót derült azon, hogy Blake már megint játssza a Casanovát, hisz igazi charmeur volt. Majd azon kapta magát, hogy szemei egyre gyakrabban időznek el a férfi szép metszésű arcának vonásain. Megijedt saját hirtelen feltámadt érdeklődésétől. Később hazafelé megálltak a Tahoe-tónál. Tényleg ez a világ egyik legszebb tava! Az érintetlen természet, a szikrázóan kék, tisztavizű alpesi tó, körülvéve a Sierra Nevada hósipkás csúcsaival, mindez hihetetlenül csodálatos volt. A tó szinte feneketlennek tűnt kristálytisztaságában, mélységében, mely helyenként az 500 métert is elérte. Elhessegette a gondolatot, hogy Blake szeme színét véli felismerni a tó tükrében. A férfi olyan gyámoltalannak és annyira kisfiúsnak tűnt, ahogy próbálta tudomására hozni érzelmeit, hogy Jane arra lett figyelmes, hogy nem tudja kivonni magát a bűvköréből. Odafigyelt minden szavára, próbálta kizárni összezavarodó érzelmeit, hisz ahogy Blake egy régi, személyes történetet mesélt neki, a pillanat meghittsége szinte tapintható volt. Jane elszégyellte magát, mert tisztában volt azzal, Blake foglalt. Próbálta ezt az eszébe vésni és nem tenni semmi visszavonhatatlant. A hazafelé vezető úton egyre többet beszélgettek intim dolgokról vágyaikról, álmaikról. Ekkor már teljességgel bizonyossá vált, nemcsak a világ dolgairól vélekednek egyként, a zenében van számtalan közös kedvencük, hanem a párkapcsolat mibenlétéről is teljesen hasonló az elgondolásuk. Jane sem kapta meg, amire vágyott Edwardtól az együtt töltött hosszú évek során és Blake sem kapta meg otthon a törődést, az asszonyi melegséget, a gyengédséget, amit egész eddigi élete folyamán, számtalan külső próbálkozás után is mindhiába keresett. Valami folyton hiányzott. Volt egy kitölthetetlen űr mindkettejük életében, egy mély verem, mely most betöltődni látszott. Baj volt, nagy baj! Jane komolyan megijedt. Szinte elmenekült a férfi elől, mikor hazaértek. Aztán ahogy teltek a napok, megnyugodott. Csak pillanatnyi gyengeség volt.

De Blake kitartó volt. Felhívta Jane-t és órákat beszéltek. Egy kis tehergépkocsi oldalának dőlve hallgatta - a külvilág teljes kizárásával - a behízelgő hangot. Tudatta a férfival, ha bármit is szeretne tőle, döntenie kell. Választania muszáj, mert ő ennél már többre tartja magát. Nem tud harmadik lenni! Ez a helyzet megalázó lenne, s egyben elveivel teljességgel összeegyeztethetetlen, aljas dolog. Mégis bajban volt, mert ekkor már nagyon is érezte, a férfi igazi társsá válhatna. Egy hónappal később Blake hazavitte, de mielőtt megérkeztek volna, megkérdezte, megállhatnak –e egy kicsit társalogni. Amint kikapcsolta a motort, a levegőben a feszültség szinte tapintható volt. Egyszer csak elkezdett beszélni. Halkan, csendesen. Tudatta a nővel, hogy beleszeretett, hogy fontos számára, komoly kapcsolatot szeretne vele, de… semmit nem tud ígérni… Olyan könyörgéssel a szemében mondta el, hogy életében semmire nem vágyott annyira, mint Jane csókjára, hogy nem volt mit tenni. Meg kellett, adja neki! A szájuk egymáshoz tapadt, lágyan, majd egyre követelőzőbben… Ilyen érzelem hullámot a nő még soha nem élt meg. A vágy és a szenvedély elemi erővel tört rá. Felejthetetlen érzés volt! Már biztosan tudta, egész eddigi élete során minden egyes lépést azért tett meg, hogy Blake-hez eljusson. Megérte a sok álmatlan éjszaka, a szenvedések kálváriája. Minden csak egy-egy lépcsőfok volt, melynek végén Blake szíve volt a cél… Tudta, ilyen emóciók nem mindennap adódnak az ember életében. Egészen biztos volt abban, ilyen csak egyetlen egyszer fordulhat elő, sőt… Nagy többségben ekkora harmónia egyszer sem! Kevés az a kiválasztott, akinek ilyen érzület jutott. Olyan intenzívek voltak érzelmei a férfi iránt, hogy ismét visszarettent. Némi intim tapogatózás után Jane elmenekült, de nem tudta kitörölni az emlékezetéből ezeket a pillanatokat.

A következő alkalommal, mikor végre újra találkoztak, a szenvedély sodorta magával őket, valami olyasfajta káprázatos, bódító eszméletlenségbe, melyről csak álmodozhattak szenvtelen, szeretettelen hétköznapjaikban. Micsoda érzelmi sivárság eddig és milyen hihetetlen összhang most…

És ez már több, mint másfél éve tartott. Az éjszaka csendjében ezek a gondolatok cikáztak agyában. És most ezernyi meghitt és szenvedélyes órával a hátuk mögött a szerelem nemhogy szűnne, hanem egyre erőteljesebb és mélyebb. Megannyi meghitt órát éltek meg együtt. Ez már réges-rég túlmutat a szenvedélyen. Az a mérhetetlen gyengédség, ami Blake-re gondolva elönti… Mennyi boldog perc és mennyi fájdalom…

Újra tik-tak, tik-tak. Hallgatja a némaságban a dübörgő hangokat. Rémisztő a társtalanság, az elhagyatottság, ami a hátborzongatóan rémséges éjben megtámadja. Tik-tak, tik-tak… Nem hagyja magát. Már máshol jár. Valami csodás Elyziumi mezőkre emlékeztető helyen kergetőzik Blake-kel. Belefeledkezik újra azokba a tengerkék szemekbe és táncol a My Funny Valentine dalára… már nem fél. Nincs egyedül. Szeretik és fontos valakinek.

http://www.youtube.com/watch?v=-3LXw3IvxBs

Pécs, 2009.11.02. VJ