Köd.

Szennyes árny, ködszülte pára
tereget a szürke tájra
szomorú szemfödelek.
Sárga ködben, árva csöndben
varjú lassú szárnya röppen
végzetként a föld felett.

Dermed a völgy sárba, fagyba,
megvan minden álma halva.
Mozdulatlan és sután
állnak szerte barna szálfák,
mint kilobbant-lángú fáklyák
fényes temetés után.

Nap szépsége, csillagéke
elsülyed e gyászba, éjbe,
mint mosoly sír mélyiben.
A világ nagy, sivár kripta,
csak egy kis mécs világítja,
piros kis mécs: a szivem.

Szamolányi Gyula ???? - 1932

Nebel.

Schmutziger Schatten, trüber Dunst
verteilt sich in der grauen Luft
traurige Leichentücher.
Gelbe Nebel, Waise, stille,
rundum frohe Krähen grille
in Schicksals Jahresbücher.

Das Tal erstarrt in Matsch und Frost,
sein Traum stirbt ohne Klatsch und Trost.
Bewegungslos und ganz lahm.
Überall sind braune Bäume,
wie Fackeln brennen in Räume,
die nach der Beerdigung kam.

Die Abendsonne in Sterneintracht
versinkt in dieser Trauernacht
wie ein Lächeln, das tief weint.
Die trostlose Krypta der Welt,
den nur ein Lämpchen hellt,
mein Herz wie die Kerze pellt.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni