Hajnalon

Borúlt égen sötét felhők között

Borong a félhold halvány képivel.

Az ifjú kél, s magányiban remeg,

Hogy a hajnal csak búra költi fel.

Az égre vét elsőben is szemet,

A mint szobája ajtaján kilép.

De halva látja még az életet,

S titkos fohász foglalja el keblét.

Sircsend parancsol a természetben,

Mint a halottak bús országában.

Nincs hang, melly zajgó éltet hirdessen,

A hol napon át élet, s érzet van.

Nagy mélyen szenderegve nyúgoszik

A nagy világ, s álom karjába reng,

A midőn keblem feldobog, s hevült

Szerelmében elsülyedten mereng.

Feldobban keblem zajgó verése,

S a holddal versenyez futásában.

De mért? tán keblemnek lángérzése

Jobb, elhamvad föllobbanásában!

De mit zúgok én illyen helytelen?

Valyon nincsen é, ki most ébren van,

És rólam is hasonkép érezzen,

Vagy álmodjék rólam szép álmában?

Oh van, kedves sejtés a kebelnek,

Van a ki álmot alszik helyettem!

Van, és igy pereim könnyebben telnek

Van, a ki sóhajt egyet érettem...

Borongj sápadt hold a borult égen,

Rezegj le csillag lámpafényivel,

Ne hidd, hogy búra, — elmúlt az régen,

Ne hidd, hogy ifjad búra kelne fel.

Víg ő, de tőled mégis egyet kér:

Vígy álmot a kedves szempillára!

Vagy ha szolgálatod semmit sem ér:

Ugy haljon el bájfényed sugára!

Kenézy Lajos: 1818 - 1849

Morgenrot

In dunklen Wolken bedeckten Himmel,

düster, mit dem schwachen Bild der Mondsichel.

Der Junge erwacht und zittert einsam,

dass das Morgenrot ihn so traurig weckt.

Zuerst, wo er aufschaut, ist der Himmel,

wenn durch die Tür seines Zimmers austritt.

Gestorben sieht er draussen das Leben,

‘d eine heimliche Bitte an Busen liegt.

Tote Stille beherrscht jetzt die Umgebung,

wie in dem Land der traurigen Toten.

Keine Stimme, die für das Leben wirbt,

wo am Tag voller Gefühl und Leben.

Es schlummert zart in einem tiefen Schlaf,

die Welt zittert noch im Armen des Traums,

‘d, als meine Brust anschwoll und heiss wurde,

er grübelt noch in seines Liebesraums.

Das laute Schlagen meiner Brust erhebt

‘d wettlauft mit dem Mond in seinem Rennen.

Doch wieso? Weil das Brennen in der Brust.

Besser ist, wenn die Flammen aussterben!

Doch warum Summe ich so abwegig?

Es gibt wirklich keiner, der jetzt wach ist,

und über mich soll er genau fühlen,

gar träumen soll von mir wie ein Sadist?

Es gibt schöne Ahnung für den Busen,

da ist jemand, der für mich so schön träumt!

Es gibt d’, meine Klagen sind einfacher,

es gibt eins, der seufzt und alles wegräumt.

Düst dich, du blasser Mond an dem Himmel,

wabble runter mit Sternlampenlicht,

denk nicht, dass traurig, – es ist schon vorbei,

denk nicht, dass der Jüngling traurig aufbricht.

Er lacht, aber er bittet dich trotzdem:

Bring einen Traum an seinen Wimpern!

Oder wenn deine Tat so wertlos ist:

Soll der Strahl deines Charmes sterben!

Fordította: Mucsi Antal-Tóni