Dúdoljunk csendben, halkan... mert néha kell... úgy együtt, egymás vállára borulva... Előttem egy pohár vörösbor, te pedig a Reb Yartchev ízét zamatolod... Könnyek? Azok már nincsenek... csak dúdoljuk a dallamot halkan... megnyugtatóan... s hallgatjuk a tenger monoton mormolását...

- Mire jó a gyenge női szív? – kérded hirtelen. – Miért nem játszol a lelkeddel? Azzal a kőkemény lelkeddel, Kedves?
- Kőkemény? Tesó, nem kőkemény. A férfiaké, azoké talán igen.. de az enyém... fájó... lüktető...
- Akkor figyelj csak...

Kinyújtod kezed, széttárod tenyered, s hirtelen zizzenve felvillan, mint egy hologram... felível... lüktet... szikrázik... ott, az a Valami...
- Csináld Te is, Kedves!

Nevetve nézlek, a bort már érzem, felfelé szállt, s megrázom a fejem... de olyan komolyan mondod, annyira meggyőző a tekinteted, hogy megteszem... majd kitágult pupillával nézem az én "Valamimet", ami a tenyeremben táncol.

- Látod, semmiben nem különbözik a kettő. Tele van a tiéd is, s az enyém is forradásokkal, ostorcsapások nyomaival, nézd, ott még van egy kis pókháló is – vigyorodsz el -, s ott, ott bizony még frissek a sebek, egyik-másik gennyedzik...
- Kéred a Felejtés Selyemkendőjét, Tesó?
- Miért? Te használod? Ugye, hogy nem... Nekem sem kell... nem akarok felejteni... majd beforr magától, kérgessé válik a teteje... s lesznek még újabbak is, ezért kell megkeményítened… hogy tovább tudj élni, s játszani...
- Kovácsoljunk páncélt! Tesó! Az kell nekünk! Elő az üllőt, a kalapácsot, a fémet... borítsuk be kőkemény acéllal! – kiáltom a bortól mámorosan...

S dúdolva, halkan, csendben... más-más dallamot zümmögve nekilátunk... a dallam pedig mesévé válik... minden kalapácsütés újabb szót illeszt hozzá...

Egyszer, nagyon régen, az idők kezdetekor élt egy fiatal lány. Hitte az életet, a szerelmet, a boldogságot. Táncolva járta a világot, kezét nyújtotta annak, ki segítségét kérte... szívét nyújtotta annak, ki érzéseit kérte..., s adta tisztán, önzetlenül, magának semmit meg nem tartva... Gyermekeket szült, s azt hitte, minden csodálatos, tiszta, és így a rendjénvaló. Majd szerelme elhagyta, gyermekei felnőttek, az évek pedig szaladtak, repültek, de ő semmit nem változott. Ugyanúgy dalolt, mosollyal az arcán... S megjelentek az emberek, ujjal mutogattak rá azok, kiknek addig segített. "Boszorkány! Csak az lehet! Máglyára vele!" – üvöltötték... s ő elfutott... Erdők mélyén, időtlen időkig kóborolt, bújva az emberektől, s már nem hitt a szeretet erejében...

- Igyál Kedves! Szomjas lehetsz már! Nézd, mennyit haladtunk a munkában...
- Igen, már szinte kész... de hallod? Tesó! Hallod? Mintha máshol is kovácsolnának... hallom az acél pengését, dörömböl a fejemben az ütések hangja... nem csak mi vagyunk egyedül, akik...
- Persze, mások is... nem csak mi szeretnénk páncélt a lelkünkre... – s mocskos kézfejeddel letörlöd csurgó könnyem, szétmaszatolod az arcomon... majd halkan belekezdesz...

Egyszer, nagyon régen, az idők kezdetekor, született egy farkaskölyök... a legkisebb... s mégis, a legéletrevalóbb. Testvérei kirekesztették, falkája kitagadta... s ő elindult a saját útján... Világtalan világokban kóborolt, szakadék szélén táncolt, míg rátalált egy újabb falkára... vezérré vált, hatalmas farkassá, ereje teljében vezette őket harcba, élelemért, területért, nőstényekért... majd jött egy fiatal farkas, s legyőzettetett... újra egyedül maradt... éhségtől megvadulva futott, került minden élőlényt, bundája megkopott, hófehérré vált... s már nem hitt saját erejében...

...elhallgatsz... a két páncél ott ragyog előttünk, majd parányi vésőt adsz kezembe...
- Már csak a jel hiányzik... tudod... a jel...

...gondolkodás nélkül vésem bele az enyémbe, majd te a tiédbe a "jelet", azt a bizonyos jelet... egy pentákulumot, és egy farkasfejet...

- Ha felvesszük, minden megváltozik... tudod?
- Tudom, Tesó... Megváltozunk... vérszívók leszünk a vérszívók között, kik úgy lökjük áldozatainkat oda másoknak, hogy utolsó sóhajukat már ők szívják ki, a mocskos munkát végezzék el helyettünk... olyanok leszünk, akik soha nem akartunk lenni, olyanok, mint azok, akik ilyenné tettek minket... ringyó leszek, szétteszem lábam minden arrahaladónak, s te tiszta, szűzi lányokkal töltöd majd kedved... részegen támolygunk minden este, talán soha nem józanodunk ki, vicsorgó szájjal röhögünk mindenen, és mindenkin, akiben még van érzés, szeretet, még hiszik a csodákat... kik álmodva álmodják a szépséget... mint mi egykoron... Kiábrándult, eldobott lelküket sáros lábbal tapossuk, s kielégülve nézzük szenvedésüket... Mondd Tesó, Te ezt akarod??? – szakad ki belőlem.

Nézzük egymást... csak nézzük egymást...

...s dúdolva halkan, csendben, messziretekintünk... oda, legbelülre... a lelkünk mélyére... s elkezdünk újra hinni... hinni abban, hogy egyszer lezuhan értünk is egy angyal, értünk, kik felzuhantunk a Pokolból...

A páncélokra rá sem nézve elindulunk... s a tengerparti puha homokban egymás mellett kirajzolódik egy kecses, női lábnyom, mellette farkasmancsok lenyomata...

...a boszorkány, és a farkas lelke összeért...

2008. február 20.

Saját készítésű videó-illusztráció: http://www.youtube.com/watch?v=nD51vfcRQ6M