A réseken visítva bujkált a szél. Sovány gyermek karikákat rajzolt a befagyott ablaküvegre. Valami kóró karcolta a csorba keretet. Néha nyafogó hangot hallatott, mintha holtában is bebocsátását kérné a langy szobába. A lánykán kissé hanyagul lógott egy pöttyös kendő, ami torka védelmére volt, de a játék öröme szellőssé tette a nyakat. Kis szervezete, mint hímporát vesztett lepkeszárnyak, tehetetlenül vergődött ég és föld között. Utolsó morzsáit ette belőle a láthatatlan kór. Fehérvérsejtjei napról-napra többen voltak.

- Nézd apu!.. Mekkora Holdat melegítettem a jégvirágra! Ez a legfényesebb csillag anyu, ez a legnagyobb te vagy, ez a pici itt köztetek meg én.

- Látom, kicsi Tündérbaba. Ujjacskáid olyan ügyesek, mint a varázsceruza!

- Gyere ide! Megmutatom a mennyországot, ahol az angyalok esténként diót esznek, meg kalácsot, és az orvosságot nem ismerik, mert mindenki egészséges. Itt fent ahol anyu csillaga van, itt van a mennyország!

…Óh, Istenem! Szegényke, annyira komolyan vélekedik a világról, és olyan jó gyermek. Még édesanyja hiányát sem sírja bánatba.

- Az öcsikéd csillaga hol ragyog?

- Neki még nincs, mert ő még nagyon pici. Mi világítunk az arcocskájára. Látod, itt lent, ahol ez a szép szirom van.

És tényleg... A jégvirág bölcsőt körvonalaz, s ahogy az utcai lámpa fénye imbolyog a kerítés lécein, úgy válik káprázattá a téli éjszaka. Ekkor felugrik, odamegy a kiságyhoz, megcirógatja testvére alvó homlokát, s egy kis törlővel itatja a felböfögött tejet.

Lassan fél éve, hogy a nő belehalt a szülésbe. Azt mondták, talán egy ilyen eset akad, ezer terhesség közül…

A kályha lapján lévő repedésből néha huppogó kis lángok törtek fel, ahogy a szél a kéménybe csapott. A férfi, hangokat vélt. Megkotorta a parazsat, mintha abban rejlene a magyarázat. Hosszan nézte, majd fejét lehajtva rácsukta az ajtót a síró máglyára.

- Hamu… Suttogta maga elé.

Csak hamu maradt abból a testből, akit egykor ölben emelt a küszöbön át.

Közben a lányka is elaludt öccsét karolva. Az apa erre várt. Kis fenyőt hozott az udvaron lévő hasábok mögül, és elkezdte csendben díszíteni a fát…

Csilingelésre ébredtek a gyerekek. A kislány szemében sárga gömbök villogtak, a fiúcska ügyetlen tartással billegtette fejét a szokatlan látványra. Az orvos kezébe nyomta a csengettyűt, az rögtön a szájába vette. A lány ma nem nyafogott. Csak egy szisszenés jelezte ajkán, hogy megkapta az injekciót. Pöttöm ruhácskákat vett elő az egyik fiókból, és elkezdte öltöztetni a karácsonyi babát…

A hónapok egyre gyorsabb, és súlyosabb lábakon dobogtak. Már nem volt elegendő az otthoni ápolás. A kórteremben egy steril fülke rejtette magába azt a bölcs szempárt, aki ha apjára nézett, mosolyával tudatta, figyeli őket egy angyal a jégkristályok mögül. A lányka nagyon halkan dúdolni kezdett. Csöpp erejével nehezen szuszogott.

- „Messze száll a fecske, messze száll a nyár, felhő jár az égen, ősz van újra már…”

A férfi ráismert felesége nyugtató dalocskájára, amit annyiszor énekelt a kislánynak altatása közben. Nem volt képes uralkodni magán. Borzalmas, keserű könnyekkel zokogott, kínjában rárogyott egy kihúzott székre...

A lányka kimerevedett szemében elcsitultak a haragvó Istenek. Babája ringása megállt karján, majd lassan lecsúszott a padlóra…

Az évek úgy hozták, hogy a többszöri hó hiányos teleket felváltotta ismét a fagyos karácsony. Hatalmas csillámló pelyhek temettek földbemart sebeket, s a tócsák tetején latyakba mártva kásásodtak. A csontos bokrok subába fordultak, az utak eltitkolták a rajtuk járót.

Az utca végén, bólogató bugájában, ablakkerethez lengedezett egy elszáradt rezgőfű.

A házban sárga gömbökkel fenyő állt. A konyha kövén fiúcska tologatta lendkerekes autóját. A lapok rendezettsége utakat vetített elé, hogy az asztal alján lévő tűzoltóállomás befogadja kis járművét. Az apa régmúlt fotókat rakosgatott. Egy asszony és egy leány vonásai keveredtek bennük. Kiválasztott négy képet, amin maguk voltak külön-külön, és egymás mellé rakta őket.

- Mit szólsz, fiam, ezekből csináltatok egy családi képet! Úgy sem készülhetett soha olyan, ahol négyen vagyunk.

A gyermek csak játszott. Kalandjai marasztalták az elképzelt városban.

Ekkor a férfi észrevette az ablak külső felére futott jégvirágot. Kinyitotta a belső szárnyat, s egy óriásit körzött a befagyott ablaküvegre.

A fiúcska felfigyelt a beáramló hidegebb levegőre. Kíváncsisága apja ölébe ültette.

A kavargó szél, az utca két oldalán álló oszlopokra fűzött lámpatestet himbált, fénye néha bele-bele villant az emlékkarikába.

- Apa, nézd! Sír a Hold…

S riant a jégvirág, beleszédült a szobába, majd a málló párkány sarkában, könnyezve lecsorgott…