FARKAS  DIÁNA :     

 

 

     AZ ÉLET RÓZSÁI

 

 

Kifakadt végre

 

Kifakadt végre.

Télből a tavasz.

Az első rügyek.

Az első frigyek.

 

 

 

 

 

                             

 

Magamról

 

A hétköznapokban könyvelő vagyok Pécsett. Emellett szeretem az irodalmat, annak idején tanultam és középiskolában tanítottam is. Évekkel ezelőtt, amikor több időm jutott a versírásra és olvasásra, megjelent egy-egy versem a Jelenkorban és az Új Forrásban. A versírás most már csak kedvtelés, hobbi. Megemlíteném még, hogy társelnöke vagyok a Magyar Művészetterápiás Társaságnak (MMT), amelynek működését, programjait támogatom, mivel hiszek az örömteli alkotás gyógyító, személyiségfejlesztő erejében. Jelenleg a Zsolnay negyedben vagyunk elérhetők vasárnaponként Pillanat Műhely néven.

Az MMT elérhetőségei:

www.muvterapia.hu   

www.zsolnaynegyed.hu/zskn_program/Pillanat_Muhely_Herkules/2015-02-01/10:0

 

 

Napraforgók

 

 

Sínek mellett hosszan elterült

reggel óta már a tábla,

jámbor fejek és néhány

magasra nőtt egyed,

némelyik kétszer akkorára,

kikönyököltem,

látni jól, a vonat firkás,

koszfoltos ablakába,

halvány, hajnali utas,

álomittas, félig kába.

 

Hátradőltem akkor, és ott

ült, szemben velem, kopott

MÁV-ülésen karcsún, egyenesen,

a plafonig ért, sárga kalapban,

sárga hajjal, ruháján sárga,

nagyfejű virágok, biztatott,

mint egy angyal, mire én napszítta,

ébredő nyárban feltettem neki

bárgyú  kérdéseimet:

 

 

Miért olyan magas kegyed?

Talán élen jár a napra-

forgásban? Talán beteg?

Talán a termékeny szittya

talaj az oka? A természeti

vagy inkább az emberi tényező,

hogy a tömegből úgy kinő?

Miféle minta? Atyai-anyai?

Mit hordoz ágaskodó tűzszirmai

alatt titokban a  génje?

Elárulná, mi  az életregénye?

 

 

Egy rózsa édes szirmai

 

Amíg kint háborúznak,

egymásra bent

ráborulnak

egy rózsa édes szirmai,

közrefogják a kis bibét,

mint szülői

a pici babát,

és kívül ráborulnak

ómamák és ópapák

és bódító illatok,

hogy  megóvják,

amíg lehet,

hogy megóvják

az életet.

                           Otthon

                          

                      Mint a gyermek,

ki anyja szoknyájához,

apja erős, ölelő karjához

fut vissza,

úgy futok haza én

ma is,

30 év múlva

 

Mint templom

oszlopai közt

lépek

áhítatosan,

a csak engem

ölelő csendben

megfürödni,

és magamra

húzni vértem,

amiről

minden nyíl

és fullánk lehull.

 

 

Tudom,

belső hangom

bátran követve,

soha nem vagyok

egyedül,

számkivetve,

bármit hozzon

a holnap.

 

Mert akit szeretnek,

az nem fél,

azt varázsköpeny

lengi körül,

valaki mindig érte nyúl,

biztat, erőt ad,

hiszi, hogy sikerül,

ha te nem,

van aki örül,

ha boldog vagy.

 

 

 

Csillagok hullottak a porba

 

Csillagok hullottak a porba,

sötétebb lett az éj,

nem lehetett elkerülni,

hogy az útról letérj.

Nem lehetett elkerülni

a tócsát, a kavicsot, az ágat,

mely soha hegyesebben

nem meredt ki még,

nem lehetett elkerülni

akkortájt a vért.

                                              

 

Talajmenti, sekély gödrök,

hajszálnyi rések öblösödtek

úgy ki, mint a  katlan,

botladozó láb alatt

megnyúlt a lanka,

s rád meredt, mint sziklafal:

magas, rettegett,

botladozó láb alatt,

mint egy feladat,

ami megoldhatatlan.

 

 

Csillagtalan éjjel nem csoda,

ha hegyekké nőttek

mind a kicsi dombok

és elvesztek a leesett  gombok

örökre, miután göröngyök

tetején fürge varangyok

gyanánt ugrottak széjjel:

ki ahol heverész, ott a helye,

oda érsz, ne ficegj, maradj ott.

 

 

 

 

 

 

Sötét szobában

 

Sötét szobában ültem, mozdulatlan,

hol zárt pillák, vastag függönyök

mögött bujdokolt lényem, a nap,

tűnődtem: hol vagyok, honnan jövök.

 

Szinte maguktól suhantak akkor

a húron az ujjak, megérintettél,

a hanggal, egy csodás dallal,

s együtt érkezett veled, egy levél.

 

Azóta értelek, vonz számtalan,

újszerű hajlam, lelkem éled,

Nem látom arcodat, zenél csak

bennem a lényed, elűzi a sötétet.

 

Azóta nincs bajom, jól vagyok,

szívemben ha lüktet a dallam,

mondd, mit tegyek, mivé legyek,

hogy hangod örökké halljam.

 

Mint máskor is, mint mások is,

este lefekszem, reggel kelek,

de nappal rád vigyázok, hívlak,

angyal, mától hozzád énekelek.

 

 

Macskák

 

 

Lapulok a fűben, mint kiscica.

Meg-megállok. Közelítek.

Még tejet iszom.Te olyan nagy vagy.

És mozdulatlan. Mint a világ közepe.

Fura ez a viszony. Félek tőled s féltelek.

Érzések füves, hajlongó terepe.

Nyílnak és összezárnak. Köztünk

lengő szálak. Csak lesek.

Úgy ülsz, mint egy buddha.

Mint aki nálam többet tudna.

 

 

 

 

            A varjú

 

           Felszállt a varjú a kerítésre,

           a játszótér kerítésére,

           és vágyakozva nézett

           befelé: játszani akart.

 

 

Ahol élek

 

Át bágyadt  és bágyasztó,

füstös, kissé túlilluminált tereken,

át fák zegzugos ágai közt,

a szűkülő résen, az életen,

hol csak egy a biztos:

kis fekete gomolyag

 - hű árnyékom a hátam mögött, -

buta rab, ki annyi közt

épp e világra szökött,

hol elvesztik hitüket

szikrázó istenek,

hol verdesnek hiába,

semmi-szárnyukat emelik

drága esetlen testvéreim,

a pingvinek.

 

Dalia

                                                        

Daliás idők daliás sarja

a múlt lerakódott izom

testében és hű szívében

roppant erős a karja.

Tréfát űz vadat fenékbe rúgja

a képmutató hadat

hangosan zokog ha úgy akarja.

Kiüget küzd kardkihullásig

- majdnem mindig győz -

a lovagi tornán

majd templomi magányban

térdepelve imát rebeg:

Isten, óvd a kisdedeket.

Megpöcköli az oroszlán orrát

nem fél ha csap a mancs

megállítja egyetlen acélos

szemvillanás:  belső parancs.

Kiáll a vár fokára

hajnali szélben leng serényen

dús sörénye és vörös palástja:

áll mint eleven bástya.

 

 

 

                                                              Egyre sűrűbb                              

 

                                                              Egyre sűrűbb a pára,

                                                              Ami előled eltakar,

 

                                                              Rárakódik nesztelen

                                                              Az üvegre, ahogy árad

 

                                                              A forró víz a tusból,

                                                              S így rejtve marad,

 

                                                                Hogy bár záporoz

                                                                A hátamon e lételem,

 

                                                               Egy másik aspektusból                   

                                                              A lelkem végig meztelen.

 

 

 

 

Nem nagy tragédia                            

 

 

Egy egyszerű konyhai baleset:

az asztalról a padlóra dőlt

egy üveg, és csúnyán összetört,

kezemben így maradt a címke,

az elárult felirat „életem értelme.”

Most hova ragasszalak?

 

 

Felzubog

 

A mélyből indul, valami hajtja,

fel, a réseken, mikroszkópikus

méretű csatornákon, szivárog,

a kéreg sok rejtett üregén, át-

halad, s alakítja közben e föld-

mélyi sötét tájakat, tetszetőssé,

barlangokat formáz, denevér-

tanyát, kiold, oszlopokat és

termeket, bennük csörgedez,

keresi a felszínt, tovább, hogy

végre, két szikla közt, kiérve,

zubogva, nekem, tiszta csend,

nyugalom, kihulljon cseppenként

a torkomon s szüljön új hangokat.

 

 

Láttam főnix-madarat               

 

                     Nikinek

 

Láttam főnix-madarat,

tűzben hamvadni el,

lángolt a szárnya,

miközben énekelt.

 

Hangja magasba szállt,

és az égig emelt,

a világ körülötte

lassan életre kelt.

 

Később elhalt az ének.

Amikor a torka is égett.

De sokáig visszhangzott még

a földön, és fenn az égben,

visszhangzott sokak szívében.

 

Kik várták új hangját,

új szárnyalását, új tolla

csillogását, a Szebbet,

a fénynél is fényesebbet.

 

 

 

Ráébredek

 

Testem ablak a világra.

Ráébredek. Kinézek.

A függöny enyhén megremeg.

Ki-bejár szárnyain a lélek.

Madár száll így, rá az ágra,

erőlködés nélkül, könnyedén.

Meglöki kicsi lába,

s elrugaszkodik.

Semmi sem tartja már.

Csak hozzád ragaszkodik.

 

 

Ráláttak

 

A kéz a kézhez ért,

ültek egymás mellett

a kanapén szorosan össze-

simulva a csípő, a térd.

Mint képeslapokra rajzolt

rózsaszín románc.

Aztán az adás véget ért,

és mire a csatorna vált,

- kis panel paradise-

az eltűnő falak nyomán,

pompás panorámaként

megjelent fejük felett

az Ég és az ultraviolán

gomolygó fellegek.

 

 

 

 

 

Egymásba folynak a valóságsíkok

 

 

Egy szög.

Egy pont.

Van valahol.

 

Onnan nézve

a szobám fala

nem épp szilárd,

inkább impresszionista

hangulatfoltokból

komponált

mű.

 

A kőműves-munka, a malter

lebeg benne,

mint könnyű valcer

 

Benne lebegek, belőle nézek

magamra mint a kéreg

 

Kilök

és újra keményen

támaszt a fal.

 

Egymásba

folynak a valóságsíkok.

 

Védőburkot von körém

 

 

Védőburkot von körém, 

hogy a jóra vágyom,

hogy gondjaimban is

tisztességre törekszem,

hogy az Igaz úthoz

hű vagyok,

jól érzik magukat

velem az áldott

égi angyalok.

 

Erőimet felnagyítják,

lepattan minden ártalom,

a szálakat úgy szövik,

hogy ami hamis,

eltörik,

nem ámít tovább,

a szándék kiderül,

ami jó, sikerül.

 

 

 

Valami összeköt

 

Azóta minden mozzanatban

lelki kapcsolat van,

 

valami összeköt engem és téged,

valami megfoghatatlan,

 

sokszor nem érted, az idő múlik,

a hamu és a por lerakódik,

 

a fránya évek, miért nem érzed

mégsem a szürkeséget.

 

Valami eleven, izzó láva,

ami szenvedélyed belülről táplálja.

 

Látom a mosolyt arcodon,

amikor megpillantod arcomat,

 

ha a nap végén haza érek,

vagy ha ébresztelek éjjel,

 

vagy kora hajnal, először engem

veszel észre, utána jössz a jajjal.         

 

Azóta tudom: jelenléted

aranyozza be a sok kis semmiséget.

 

Erre vágyom amióta megszülettem,

ami lelkemben úgy égett:

 

Szerelmed legyen szent helyed,

ahová nem jut be a méreg,

 

Szerelmed legyen a külvilággal

szemben végső menedéked.

 

 

 

Most másképp

 

Másképp kell akarni,

valahová érni,

másképp kell,

most másképp

a szemeidbe nézni.

 

Szemsugár a nyílfény,

áthasít az éjen,

évezredek álma

nyugszik lenn a mélyben.

 

Nyisd ki a szád, édes,

drágakövet szórni,

másképp kell,

most másképp

a kezeid is fogni.

 

Ne zsugorodj össze,

a karodat tárd ki,

minden ami igaz,

rád fog így találni.

 

Nem csillog a háló,

hófehér lovagterem,

fala köréd épült,

simán, tükör-mentesen

 

Fellibben a fátyol,

s alatta a lángod

mezítelen izzik,

pusztán önmagától.

 

 

Úgy fogni meg

 

Úgy fogni meg

egymás kezét,

hogy tudom s tudod,

soha nem enged el

ez a kötelék.

Úgy fogni meg

egész lényeddel,

gyengéden, mégis elszántan,

mint aki tisztában van

a lényeggel,

hogy a hűség a legnagyobb,

hogy a hűség örök.

Úgy fogni meg,

hogy tudom s tudod,

ez nem szimpla kézfogás,

ez akarat és remény,

hitvallás életről, szerelemről,

s ha így fogom s fogod,

soha nem múlik el:

mint szorgos pók,

láthatatlan aranyfonalat sző

összekulcsolt kezünk köré

az idő.

 

Csillagokat  gyúrtunk

 

 

Csillagokat gyúrtunk

s tartottuk tenyerünkben,

megmutattuk egymásnak,

mint  gyermekek

meleg pogácsákat.

 

Így járni veled

most már, kéz

a kézben, párban,

a szerelem bódult

hangulatában.

 

Hittük, hogy egyszer      

elmúlik az idő,

elkopik a táv,

a szellem időtlen,

a szellem időtlen,

- így mondtad -                             

mint a zene, szólt,

űzve a magányt.

 

 

Egyszer úgyis

a szétválásnak vége,

egyszer úgyis

megremeg az ajka,

és fénybe borulnak

szürke házak, utak,

fénybe borulnak

karácsonyra a fák,

egyszer a vágy

úgyis karodba hajtja.

 

Elnémul akkor a világ,

néhány gyertyaláng,

néhány angyal

ügyel a csendre féltve,

elnémul a világ,

megremeg az ajka,

megremeg a térde:

hozzád hazatérve.