Stockholm szindrómám
így hívnak titokban
az érintésben leszakadó hámsejtek
a széltől fodrozódó ágyak
a kifosztott kikötők
a meggyalázott hajók
vitorlák zuhannak az arcomra
megvakulok.

Kisiklott a nyár
ahogy az álmokat cipelő
hangos és rozsdás tehervonatok
ott valahol egy vágány legvégén
leszakadt végtagokkal
virágokat szorít még a réten
de őszt húznak az égre
céltalan felhők.

Tehetetlen és mozdulatlan a táj
jóreggelt-et köhögő
hétfő száll a buszokra
fehéren kéken világít
a tenyerében a sehonnan sehová bérlet
a sofőr nem néz nem szól
csak menne már remegő térde
a ki-kihagyó gáz és kuplung felett.

Ahogy öltözöl mert meztelen voltál
ahogy táplálkozol és vízcsepp
indul az álladon lefelé vagy kifelé
a városból már magam sem tudom
meztelen talppal lépj a hátamra
csak ennyi volt mára a vágy bennem
helyette szíven szúrtál kimérten lassú tűkkel
de így is jó mert halott a nyár és az őszt ölelem.

Stockholm vagy Norilszk
a képeken kidőlt fákon villogó tv-k
lemaradt utazók elkésett szendvicsekkel
szerintem szerelem szerinted fázom
pulóver ujjában vészeltem át a hajnalt
nem akarok kelni – kávét ittam forrón édesen
föld felett és térd alatt esetleg oldalt jobbról
mintha ágyéktájon kötne ki egy utolsó hajó.
2017. szeptember 4