Zsuzsa lehajtott fejjel lépett be a háromágyas kórterembe, és szabályosan összerezzent, amikor az ablak mellett fekvő idős asszony ráköszönt.
- Isten hozta közöttünk, aranyoskám! Én Mari mama vagyok.
Zsuzsa a lehető legkevesebb zajjal berámolta a holmijait az éjjeliszekrénybe, hogy ne ébressze fel az ágyszomszédját, aki még horkolt is álmában.
- Jó napot kívánok! - üdvözölte Mari mamát, majd félszegen kezet nyújtott. - Szabó Istvánné... Zsuzsa.
- Magát is operálni fogják, Zsuzsika? - tudakolta a néni, a kórterem rangidős betege.
- Igen, azaz... - A negyvenes évei elején járó asszony hangja elbizonytalanodott. - Abortuszra jöttem.
Mari mama rosszallóan megcsóválta ősz hajjal keretezett fejét, Zsuzsa pedig szándékosan hátat fordított neki.
- Micsoda világ! - sopánkodott a néni. - Ne értsen félre, aranyoskám, nem akarok én ítélkezni senki fölött, bizonyára jó oka van rá, hogy elvetesse azt az ártatlan csöppséget...
- Tudja, van három fiunk... Már a legkisebb is belépett a kamaszkorba, túl nagy lenne a korkülönbség - magyarázta Zsuzsa szemlesütve. - Nem vagyunk már húszévesek, éppen elég gond van a három fiúval. Ráadásul a férjem a minap veszítette el az állását, most munka után kajtat. Mire szüljek hát még egy gyereket? A nincstelenségre?
Hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy az idős asszony őszintén megsajnálta.
- Értem én, aranyoskám, nem rossz ember maga. Csak hát a körülmények...
- Igen. Ez a baba véletlenül csúszott be, nem terveztük - sorolta tovább az érveit Zsuzsa, de úgy tűnt, inkább saját magát akarja meggyőzni a döntése helyességéről. - Még ha biztosan tudnám, hogy kislány lesz, talán belevágnék...
Nem maradt ideje, hogy befejezze a mondatot, mert már jött is érte a betegszállító.
- Jöjjön, asszonyom, essünk túl rajta! - A fiatalember bátorítóan rámosolygott, gyakorlott mozdulatokkal, vidáman fütyörészve kitolta a folyosóra, és meg sem állt vele a műtőig.

Teljesen kiszáradt a szája, és émelygett a gyomra. Zsuzsa kinyitotta a szemét, de a szemhéja nem akart engedelmeskedni, újra meg újra lecsukódott. Pár perces küzdelem után végre sikerült leküzdenie az álmosságot, és felkönyökölt, hogy igyon az éjjeliszekrényére készített teából. Pfuj! Ez borzalmas! De legalább hideg. Óvatosan körülnézett a kórteremben. Szerencsére mind a két szobatársa aludt, így nem kellett beszélgetnie senkivel.
Három óra tájban benézett hozzá dr. Szentirmai, a nőgyógyásza.
- Nos, Szabóné? Hogy érzi magát? - érdeklődött meleg hangon.
Zsuzsát hirtelen elöntötte a tehetetlen harag, és vadul hadonászni kezdett.
- Még kérdi? Maga gyilkos! Megölte a kisbabámat! Még van képe mosolyogni?
Az orvos keresztbefonta két karját a melle előtt, és nem szólt egy árva szót sem. Hagyta, hogy az asszony kitombolja magát. Amikor aztán Zsuzsa a kimerültségtől elhallgatott, a férfi barátságosan megpaskolgatta a kezét.
- Nyugodjon meg, senki nem nyúlt a magzatához!
Zsuzsa szeme tágra meredt.
- Hogy érti ezt?
- Ahogy mondom. - Az orvos szája széles mosolyra húzódott. - Mielőtt hatott volna az altató, ez volt utolsó mondata: Meg akarom tartani a kisbabámat! Így hát visszahoztuk ide. Most, hogy felébredt, akár haza is mehet. Találkozunk a terhesrendelésen!
Zsuzsának örömkönnyek peregtek le az arcán, és hálásan megszorította a férfi kezét.
- Köszönöm, doktor úr!

Hét hónappal később Zsuzsa egészséges kislánynak adott életet, aki éveken át bearanyozta a szülei életét, és az egész család szeme fénye lett.