Ablakomból nézem a telet,
szemben erőmű füstöt ereget,
úgy úszik bele a szürkeségbe,
ahogy gondolat a feledésbe.

Hópihék kavarogva szállnak,
kezét mintha ráznák a szitásnak,
székemből már fel kellene állni,
lassan a kéményeket sem látni.

Istenem, most úgy haza mennék,
csalogat sok gyermekkori emlék,
de jó lenne kimenni a dombra,
onnan nézni hókendős falumra.

Csodálnám a fehérlő tájat,
menyasszonynak öltözködött fákat,
jó volna a cinkéket meglesni,
vagy mezőn szarvas nyomot keresni.

Szobámból nézem csak a telet,
varjak szállnak el a remiz felett,
közben kigyúltak az est fényei,
s aludni térnek a múlt képei.

2010. január 31.