Bőven benne vagyok már abban a korban, amikor egy nőnek illene férjhez mennie. Hogy ez mégsem történt meg eddig, annak igen jelentős oka van. Mielőtt még bárki ráhúzná az okot a kinézetemre, már most leszögezem, hogy nem tartozom a bányarém kategóriába. Hosszú, szőke hajammal és kékesforma szememmel talán még vonzom is a másik nemet.
Tehát nem ez az igazi ok. Én már gyerekkoromban eltoltam ezt a dolgot egy fogadalommal.
Ugyanis megígértem magamnak - és mindenkinek a közvetlen környezetemben, különös tekintettel a hímnemű egyedekre -, hogy csak olyan férfihoz megyek hozzá, aki nálam gyorsabban tud futni.
Általános iskolában minden évben én tartottam az osztályban a 60 méteres, a 100 méteres és a 12 perces futás rekordját. Nem volt olyan fiú az egész suliban, aki le tudott volna győzni.
Később a gimiben is hiába rendeztek futóversenyeket, ott sem akadt nálam gyorsabb. Legalábbis a fiúk között. A lányok pedig már eleve hiába versenyeztek értem, velük meg sem próbáltam vetélkedni.
Első munkahelyemen is büszkén eldicsekedtem rekordjaimmal. Persze az aktuálisan szabad prédának nevezhető kollégák az arcomba nevettek, hogy mit akarok én, amikor egy nőnél bárki gyorsabban tud futni. Gondolták ők. Csakhogy egy stopperral hamar megbizonyosodtunk róla, hogy ez bizony csak nevetséges férfiúi büszkeség és hősködés, mert a valóságban mind sorban lebőgtek előttem a sportpályán. Én pedig büszkén besöpörtem egyrészt az elismeréseket, másrészt az igen kemény fogadásokból nyert összegeket és ajándékokat.
Így aztán hamar meg is romlott köztünk a kollegiális viszony, és részükről átcsapott ellenségeskedésbe. Kezdtek kiutálni maguk közül, és minden más területen is próbáltak kitúrni, nehogy ezek után bármiben is jobb legyek náluk.  
Egy idő után meguntam az ellenszenves légkört és továbbálltam.
És továbbra is róttam megszokott köreimet a Margitszigeten, hogy nehogy kilendüljek a formámból.
Ahogy telt az idő, és egyre inkább közeledtem a bűvös harmadik iksz felé, kezdtem ráébredni, milyen magasra is tettem a mércét.
Aztán bevillant még egy mentő ötlet.
Feltettem egy társkereső oldalra egy hirdetést, hátha megtalálom a foltomat, mint aktívan keresgélő zsák. Beleírtam vágyamat, hogy igazából futásaimhoz keresek valakit, akivel méltóképpen megmérkőzhetek. Kilátásba helyeztem, hogy a futóverseny után - kellő szimpátia esetén - én magam lennék a díj.
Elég kevés jelentkező akadt, akivel találkozásig, netán futóversenyig fajulhatott a dolog.
És ekkor egyszer csak belecsapott a csalánba a mennykő...

Egy hímnemű alany az elektronikus levelei alapján elég szimpatikusnak tűnt, és bár elég szűkszavúan nyilatkozott önmagáról, felkeltette a kíváncsiságomat és belementem a találkozásba. Előzetesen viszonylag sok mindenről társalogtunk, sok közöset találtunk egymásban. Semmi személyeset nem tudtam róla, csak azt, hogy milyen a külseje, és rólam kért részletes leírást. "Beígérte", hogy majd ő rámismer.
A Margitsziget egyik tavacskájához beszéltük meg a randit. Melegítőben, futócipőben vártam, hogy hamar túl is essünk a megpróbáltatáson.
Tudom, tudom, egy nőnek nem illik először odaérni, de engem eléggé hidegen hagy mindenféle szabály.
Kellően izgatottan vártam a Nagy Találkozást. Igyekeztem nem elmozdulni a megbeszélt helyről. Egyik pillanatban egy szál rózsát láttam magam előtt. Persze, már előre közölte is ama szándékát, hogy hoz magával valami gazt, nehogy eltévesszem és esetleg más karjaiba fussak - így fogalmazott.
Nagyon enyhén fejezem ki magam, ha azt állítom, hogy leesett az állam, amikor sarkon fordulva felismertem az előttem álló férfiban egykori gimis tornatanáromat! 
Nagyon sokára tértem magamhoz az első sokkból. Percekig nem jutottam levegőhöz, és ekkor legszívesebben felpofoztam volna! Hogy jön ő ahhoz, hogy így átejtsen! És egyáltalán, hogy jutott eszébe, hogy a hirdetésemre jelentkezzen?!
Nem várta meg, hogy rázúdítsam azokat a gondolatokat, amiket már kezdtem magamban minél csípősebbre fogalmazni.
Kezembe adta a virágot, megsimogatta az arcom, és kijelentette, hogy nem sokat változtam. Most is olyan harcias és magabiztos amazon vagyok, mint a suliban. Majd megkérdezte, melyik irányba szeretnék futni. Vagy futás nélkül is elhiszem-e, hogy ő nyerne.
Legszívesebben hazafelé indultam volna, de egyedül. Ezt az arcátlan, szemtelen...
De aztán eszembe jutott, hogy sosem láttam még futni, és ő sem fiatalodott az évek során... - bár még most sem tartozik a veteránok közé. Talán van némi sanszom a győzelemre.
Egy valamit felejtettem ki az okosan levezetett fejtegetéseimből: mivel ő volt a tanárom, minden időeredményemet ismerte, évekig büszkén írogatta az osztálynaplóba az ötöseimet, és készségesen kísérgetett a megyei versenyekre... Ő már tudta,hogy semmi esélyem.
Mivel a remény hal meg utoljára, vonakodva ráálltam, hogy ha már itt vagyunk, mérkőzzünk meg.
Felhívta egy barátját, akivel együtt érkezett, hogy ő kezelje az órát, és ezzel kizárja a csalás lehetőségét. Nehogy esetleg kifogást emeljek az ellen, hogy neki, mint szentnek, maga felé fog hajlani a keze.
Míg vártunk, volt egy kis időm megnézni magamnak. Hát, szégyen elismerni, vagy sem, határozottan jó pasinak tűnt. Bőven túl a negyvenen is csak egy-két ősz hajszál mutatkozott barna hajában, a szemeiben pedig csintalanság (?) csillogott.
A barát megérkezett, bemutatkozás után megígérte, hogy vigyáz a virágomra, amíg mi futkosunk.
Megbeszéltük a részleteket, majd "rajthoz álltunk". Visszaszámlálás, három-kettő-egy, és ekkor már éreztem az adrenalinszint-emelkedés szokásos jeleit.
Az első egy percben egymás mellett futottunk, majd rámnézett hideg szürke szemeivel, és kicsúszott a lábam alól a talaj. Ugyan nem szó szerint, de ekkorra az irányítást már elvesztettem... Szinte megbénított a pillantásával. Hiába mérgelődtem magamban, már nem győzhettem.
Büszkén végigvittem a távot, de persze előbb beért, mint én.
És szinte már ki is fújta magát, mire visszaértem. Nem szólt semmit, én pedig dühösen járkálni kezdtem, mint a ketrecben a sarokba szorított oroszlán.
Amikor úgy gondolta, már kitomboltam magam - magamnak, a barátja átadott neki egy kis bársonydobozt. Kedvesen rámmosolygott, átkarolt, és kezdte mesélni, hogy milyen mulatságosnak tartotta a hirdetésemet, és azt gondolta, hogy kissé megleckéztet, amiért hagyományos módon nem vagyok hajlandó a férfinemhez közeledni.
És megkérdezte, ugye hozzámegyek feleségül… Ezzel már húzta is fel a karikagyűrűt a kezemre. És a virágot is visszakaptam.
Ekkor kirobbant belőlem a nevetés.
Most értettem meg, hogy ezt a korlátot én állítottam fel saját magamnak, tehát senki más nem is oldhatja fel, csakis én. Én vagyok saját magam akadálya, ha nem változtatok.
És még egy elgondolkodtató tény, amire rájöttem, miközben kéz a kézben sétálni kezdtünk hazafelé: lehet, hogy egy futóversenyt életemben először elvesztettem, de az életben sokkal többet nyerhetek. Minden csak attól függ, mit mihez viszonyítunk. Amikor azt hisszük, már rosszabb nem történhet velünk, akkor esik meg velünk a legjobb dolog.

„Minél pontosabban tervezel, annál keményebben talál el a véletlen.”