Egy begombolt buldog tombol. Bolhája hája kergeti a plafonra, mert nő és gyarapszik. Ő pedig már olyan, mint a csipkefa bimbója, fa is bimbó is. Csipkedve is megehetetlen ez a kis szörnyeteg, ami őt zabálja épp.
Vonyítani sem bír, feltépte magában a sírógörcsöt indító, kutyaeb rakéta nyomógomb dobozát és belehasít a levegőbe, amitől az apránként megrepedezik és keményen potyog mellé. A kialakított légszomj vákuumtérből nem ösztönei, hanem a hízó húzza ki.
Legott kiterül, s elhever. Lihegve beharapdálja a szippanthatót. Lassan megnyugszik, a bolhák is megvénülnek egyszer és kipotyog metszőfoguk, ha nincs is. A szúrdancs is megványad majd, s ezen tudatban zápfogaival, a szájzár eltökéltségében egymásra harapva áraszt némi belőle fakadt fájdalomcsillapítót.
Az idegrezgése is csendes zakatolássá csitul, s amint a szomszéd drótháló és kutyajel territórium lerakaton túli kolléga megjelenik szapora hátsóláb vakarózások közben, elönti a megelégedettség. Neki csak egy van!
Most odamegy, egy nagyot kutya-kommunikál, még akkor is, ha pontosan kettőbe osztódva lefeleződik a bolhaállomány, mert lehetséges, hogy az övét elveszíti. Az újakról úgysem tud mást elképzelni, mint azt, hogy eleve elaggottak, megcsömörlöttek, diétáznak, vagy nem szeretik a kutyát tápnak.