Új életem küszöbén...

Elhatároztam, hogy ettől az évtől kezdve még saccperkábé úgy a hátralévő tizenöt-húsz évet másképp fogom élni, mint eddig. Először is egészségesebben, nem eszem, nem iszom ártalmas ételeket, italokat, annyit mint eddig.

Olvastam, hogy a megkopott, csikorgó, leharcolt izületek - melyek rohadtul tudnak fájni minden mozdulatra -, leghatásosabb gyógyszere a "terhelés", vagyis a séta. No még a futás is beleférne, ha ledobnám azt a tizenöt kilogramm pluszt ami negyven éve jojózik. No de mivel erre nincs esély, marad a séta. Elhatározásomat tett követte, ilyenkor útba ejtem egyetlen igaz barátnőmet, aki a harmadik emeleten lakik.
Szemezek a lifttel, kacsintgat rám a nagy piros szemeivel, közben a fülembe suttogja, hogy "gyere velem, meglátod, a csillagok közé repítelek, megmutatom neked a csodát", de most nem csábulok el. Hanyag eleganciával puszit dobok piros orcájára és baktatok fel a lépcsőn. Három emelet, mi az nekem, ropognak a csontok, sírnak az izületek, megállásra kényszerítenek, nem baj, felérek legfeljebb egy hét alatt. Van időm. Másfél emelet között megpihenek, és folytatom utamat. 
Végre elérem a barátnőm ajtaját és hármat csengetek. Ez az egyezményes jelünk, tudja, hogy én vagyok és nem a póstás. Várakozok, nem reagál, még egyszer próbálkozom, de már ideges vagyok, mi van vele. Előkotorom a táskám legaljáról a lakáskulcsát - arra az esetre adta nekem, hogy bármikor be tudjak jutni hozzá, soha nem lehet tudni alapon - és az idegességtől remegő kezemmel alig találok a kulcslyukba. No végre sikerült, benyitok és látom a barátnőmet, küzd az elemekkel.
Ugyanis a szőnyegről próbál felállni, már félig-meddig felrugaszkodott a mérlegállásból, de újra visszazuttyan és röhög. Megnyugszom, hogy nincs nagyobb baj, ledobom magamról a kabátot, közben mesél:

- Gyere már, hogy a jó isten áldjon meg, hol a bánatban tekeregtél ennyi ideig, ilyenkor már itt szoktál lenni, mi van, behapsiztál, vagy betértél a körtéri bisztróba egy hosszúlépéssel, hosszúlépésre? Bár Te azt nem szereted, inkább rövidebbeket szoktál lépegetni. - mondja keményen arcomba vágva az igazságot.- húzzál már fel innen a szőnyegről - mondja még mindig röhögve..
- Úgy egyébként, ha nem vagyok indiszkrét, mi a túrót keresel ott a talajon, jó, jó, hogy idős korban is kell a mozgás, no de a lólengés neked már nem megy, nem vagy Te "magyar vándor" Zoltán, mert sejtettem, hogy azt gyakoroltad. Mert mindig tetszett Neked az a fiú, ne is tagadd! - mondom a barátnőmnek kissé cinikusan, de tudja, hogy ez nem igazi cinizmus.
- A férjem lefutott a piacra, nekem meg elgurult a gyógyszerem, persze, hogy a cavinton, tudod, hogy anélkül meghalok, szedd már ki, ott van a fotel alatt, onnan vigyorog a kis hülye, nem érem el. De először húzzál fel engem innen, mert már igencsak kemény, na nem az, ne röhögj, a talaj a fenekem alatt. - mondja úgy féloldalt fekve a szőnyegen.
- No várjál, maradj még egy kicsit, megiszom a kávédat, elszívom a mentholosodat, mert tudod nekem ez így együtt az élvezet, kirongyolok az erkélyedre, bírd már ki, maximum tíz perc. Ne hülyülj meg, annyit csak kibírsz még, fiatal korodban bezzeg...be sem engedtetek a lakásba napokig, akkor nem adtál kulcsot...no mindegy, mindjárt jövök! - mondon neki.

Gyorsan végzek a cigivel, félig szívom el csak, mert igyekszem vissza, hogy segítséget nyújtsak Etusnak.

- No nyújtsd a kezed, szoríts meg rendesen az enyémet, és húzlak! - mondom neki és nagy terpeszben megtámaszkodom a lestrapált izületeimmel. Igen ám, de nem bírják a térdeim, már majdnem sikerül, de a porc - amely le van kopva - azt mondja, hogy "dögölj meg, nem segítek neked, mert nem tudok, már nem is látsz, hogy nem vagyok sehol" és megpadlózok. A barátnőm mellett landolok, körülbelül, mértani pontossággal méretezve két centivel a bal oldala mellett. Még jó, hogy rá nem estem. Konstatálom, hogy tényleg rohadt kemény... a talaj, persze, hiszen beton.
Egymást átkarolva röhögünk, szakad a könnyünk a nevetéstől, a fájdalom az már bagatell, kit érdekel.
No rendben, tutira kiröhögtük magunkat, már ketten vagyunk a talajon, mi lesz velünk? A barátnőm férje el szokott kolbászolni két-három órát is a piacon, főleg ha találkozik az én férjemmel, mert Ő is oda indult. No akkor nekünk annyi, mert ők biztos lépnek egy-két hosszút a rövidet lekisérendően.
No de bedobom minden varázserőmet, elmondom a varázsigét, a hókuszpókuszt, mereven nézem a bejárati ajtót és szugerálom. Bevetem telepatikus képességeimet is - nincs, de mindegy - hátha...sikerrel járok.
A barátnőm egy kicsit arrébb kúszik mellőlem, nem szól, de látom a tekintetén, hogy mit gondol rólam, azt, hogy teljesen meghibbantam, pedig nem is a fejemre estem.
És ekkor megtörténik a csoda! Sikerült! Telepátiám múködött, ugyanis meghallom férjeink nevetését a lépcsőházban. Már igencsak jó hangulatban vannak, azon imádkozom, hogy nekünk is adjanak a jó hangulatukból.
Benyitnak, nagyon megijednek és gyorsan felsegítenek bennünket. De mivel látják, hogy nincs nagyobb baj, már szervírozzák is az ijedtség elleni gyógyszert koktél formájában. Miután magunkba döntjük a "tüzes vizet", totálisan megnyugszunk, férjeink megkérdezik, illetve Etelka férje.

- Mondjátok csak lányok - na ja, még, hogy lányok még jó, hogy nem kiszlányok, az volt már rég -, mi a fenét kerestetek a szőnyegen? Etelka szólal meg mosolyogva:
- Kedvesem, hát elgurult a gyógyszerem, tudod, a cavinton, ott rohadjon meg, a fotel alatt van, azt akartam kicsalogatni onnan. -mondja nagyot kortyolva a "vízből". Hát, jól van, hát ennyire szomjas lett, én is.
- Drága egyetlenem, az nem lehet, hiszen itt hozom Neked a gyógyszeredet, most váltottam ki a patikában, itthon nem volt már egy szem sem! - mondja kedvesen és a barátnőm nyelvére helyezi a tablettát. Etelka miután lenyelte, gurgulázott a nevetéstől, felém fordult és azt mondta nekem:
- No látod, Évikém, mondtam én Neked, hogy a cavinton nélkül meghalok!