A lenyugovó naphoz

Már Febus eljárván feldünk kerekségét,

Éjszaki tengerbe mártya fényességét!

Bágyodt sugarakkal festi a világot,

Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.

A távul kékellő hegyek füstölögnek,

A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,

Minthogy csillapodik a világ lármája,

Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.

Az izzadó munkás visszatér mívéről,

Csekély eledelét eszi tüzhellyéről;

A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának,

S kapálódzva örül kis vacsorájának.

Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,

S közli buját haza ereglő nyájával;

Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,

S bőgő seregével siet tanyájára.

Az egész természet készül csendességre,

Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!

Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,

Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe.

Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,

Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!

Ebből vegyél példát ember életedről,

Ez int hathatósan mulandó végedről.

Mert melly nap eltünik, többet nem világit;

Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;

Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,

Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek:

Ugy, ha elaluszik életünk világja,

Többet fel nem derül, - mert a sir elzárja!

1778.

***

Ányos Pál: 1758 – 1784

Zu der Abendsonne

Schon Phöbus entdeckte unsere Erdrundheit,

in den Ost Meer eintunkt es seine Helligkeit!

Er malte die Welt mit schwummerigen Strahlen,

denn er war schon halb hinter der Ecke des Rades.

In den blauen Ferne, die rauchende Berge,

die Bäche wuchten runter wie eine Herde,

und wenn der Lärm der Welt, endlich langsam nachlässt,

welcher den schläfrigen Baum Morpheus in erweckt.

Der Arbeiter kommt von seiner Arbeit zurück,

er isst sein mageres Essen von Herd erdrückt;

der durstige Säugling schlürft an Mutterbrust,

und strampelnd, geniesst sein Abendessen mit Lust.

Dort ein Hirtenjunge mit seiner Blockflöte

‘d teilt seine Lust mit der Herde in Abendröte;

hier wirft ein Hirte seinen Sack über die Schulter,

‘d er eilt mit seiner heulenden Herde herunter.

Die Natur bereitet sich auf die Stille vor,

nur unser Herz ruft zur geistigen Morgentour!

Welcher nützliche Gedanke kommt uns im Sinn,

welch heiliger Abscheu kribbelt in uns, als Unsinn.

Wenn sorgfältig erwägen den heutigen Tag,

wie es verliert, blitzartig seine Helligkeit!

Nimm daran Beispiel in dein menschliches Leben,

wirke effektiv, für dein kommendes Enden.

Den die Sonne, der verschwindet, der scheint nicht mehr;

mit verwelkten Blumen ist das Feld kein Blumenmeer;

Bäche, die weg flossen, sind nie zurückgekommen,

für verdorrte, gibt es nie mehr Sommer:

So, wenn die Welt unseres Lebens einschläft,

wacht man nie wieder auf, – weil das Grab Türe zuschlägt.

***

1778.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni