Körforgok

Álmodozom már

a tavasz zsong bennem

szívemben kuporgó

fagyos holtjaim

lassan el kell engedjem

és

újra éledek majd én is

a levelek erezeteiből

áradó élet költözik belém

szemeimbe ibolyák boldogság színe költözik

ledobja dermedt palástját az ég

a dermedt rög majd simára fésültetik

a langy esővel

orgona illatából szövetek inget

ám

gombokra

a rohanó nyárnak tárom fel gőzölgő mellkasom

és

ámulok majd a sziszegő sason

ahogy precízen lecsap egy óvatlan verébre

kegyes karmait döfi halkuló szívébe

és

megdörren az ég szivárvány szélein csapdosó lepkék

kitárt tenyerembe szállnak

őszi eső fürdeti újra majd hullaszínre a tájat

erős hidegrázás gyötri az

elnémuló fákat

és

belém költöznek ismét

örökké vacogó holtjaim

bennem tanulnak csendet

és én tőlük koppintom el

a fegyelmet

hogy tűrhessem kínjaim

nem köpök alvadt vért már a

szürke ég felé

újra magamba fogadom Istent

és

egy álmos estén rám fonja dermedt csont kezét a tél

elhalkulok nem lesz több panaszom

néma avar leszek a fagyos talajon

repít majd messzire a dörmögő téli szél és

én közben dalolom bús dalom.

Rigó Tibor: 1961 –

Ich drehe mich im Kreiss

Ich träume schon

der Frühling brummt in mir

in mein Herz kauernde

meine gefrorenen Toten

muss ich langsam loslassen

und

dann werde ich wieder leben

aus den Adern den Blättern

brandendes Leben dringt in mich ein

in Augen violetten farbige Glück zieht ein

der Himmel wirft seinen gefrorenen Mantel ab

die gefrorenen Klumpen werden glatt gekämmt

mit dem lauwarmen Regen

ich lasse mein Hemd aus dem Duft der Orgel weben

doch

ich brauche keine Knöpfe mehr

zeige dem rauschenden Sommer meine dampfende Brust

und

Ich werde der zischenden Adler bestaunen

als er sich präzise auf einen unvorsichtigen Spatz stürzt

seinen Gnaden Krallen in sein sterbendes Herz bohrend

und

Schmetterlinge flattern an den Rändern des Regenbogens Himmel

sie landen in meiner ausgestreckten Handfläche

Herbstregen taucht die Landschaft wieder in Leichenfarbe

unter starkem Schüttelfrost leiden

die stille Bäume

und

sie ziehen wieder in mich ein

mein für immer zitternder Toter

sie lernen Stille in mir

und ich habe von ihr die Disziplin

gestohlen

um meinen Schmerzen zu ertragen

ich spucke kein geronnenes Blut mehr

an grauen Himmel

Ich den Gott wieder in mich rein

und

an einem schläfrigen Abend legt der Winter seine gefrorene Hand um mich

werde still sein und werde mich nicht mehr beschweren

werde ein stilles Laub auf dem gefrorenen Boden sein

wird von tosender Winterwind weit weggeblasen und

Während ich mein trauriges Lied singe.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni