Meddig tarthat még e reggeli borzalom?

Hitvány külsőmet el miért nem dobhatom?

Az életem egy hosszú és könyörtelen vizsga,

Ébredés után a tükörből Ő köszön vissza.

Látom magamon gonosz vonásait,

A szeme állását s fösvény ráncait.

Ó, miért nem tagadhatom meg származásom?

Miért csak meddő kín e végső lázadásom?

Tudom, mások számára semmitmondó e bánat,

S nem értik, miért gyűlöltem meg saját apámat?

Őt, ki elrabolta tőlem az egész gyerekkort,

Ezt csak az foghatja fel, ki mindvégig velem volt.

A hírnévért el kellett viselnem a testi fájdalmat,

Az állandó megaláztatást s az örökös rágalmat.

Ezért szeretnék kapni egy másik arcot,

Még ha az új test új lelket nem is alkot.

Megőrjít az orrom s a mosolyom íve,

Egyre inkább aggaszt a bőrömnek színe.

Elterveztem a változást lépésről lépésre,

Most végre a szabad akarat juthat érvényre!

Többé semmi nem kelti bennem azt a képzetet,

Hogy magamban hordozom legfőbb ellenségemet!

Megműtenek, s lehetek utána szörnyalak,

Egy ideig felejtek, s nemcsak a görcs marad.

A műtőben nem érek többet, mint kísérleti alany,

Egy eltorzult lélekkel megáldott, deformált, rút varangy.

De akármilyen lesújtó is legyen az eredmény,

Legalább nem leszek apámhoz hasonló teremtmény!

Az embereken majd úrrá lesz a pánik s rémület:

"Lám, a sztárok így herdálják el temérdek pénzüket!"

Könnyen elfeledik az összes addigi érdemem,

Ám nekem semmi sem drága, hogy lemossam szégyenem!

Becsületembe gázol a sok pimasz,

Mennyi hazugság, a fele sem igaz!

Viszont egy dolog biztos: ez tüneti kezelés,

Rajtam csak egy valami segít: a gyors temetés.

Érzem, lassan közeleg a halál,

Minden megoldódik, nincs több talány.

Ez orvosolja szívem gyötrelmeit,

Újra visszaköltözik belém a hit.