Úgy négy-ötéves lehettem, amikor nevelőapám megtanított sakkozni. Hideg téli estéken – mivel beszorultunk a lakásba –, esténként az egyetlen szobánkban felállított kiskályha mellett összeült a család, és míg nővérem általában anyukánkkal kártyázott vagy malmozott, mi apámmal folyton sakkoztunk.
Apukám nagyon szeretett engem, mégsem hagyott soha nyerni. Ezt akkoriban igencsak nehezményeztem… Emlékszem, eleinte gyakran megesett, hogy egy-egy vereség után dühösen lesöpörtem a bábukat a földre, és szememben igazi krokodilkönnyekkel toporzékoltam:
– Csaltál! Biztosan megint csaltál! Nem igaz, hogy soha nem tudok nyerni!
– Eljön annak is az ideje, kislányom, csak légy türelmes és figyelj oda jobban! – intett jó apám, és végtelen szelídségével még azt is elnézte nekem, hogy szemtelenül csalónak neveztem.
Kezdeti kifakadásaimat követően igyekeztem jobban összpontosítani, és előre gondolkodni, kitalálni az ellenfelem következő lépését, s megtervezni a sajátomat. Rájöttem arra, ami apám számára nyilvánvaló volt: mindig ott rontottam el, hogy túlságosan kapkodtam. Mintha minél előbb a parti végére akartam volna érni, csakhogy rögtön újabb játszmát kezdhessünk. Ezért aztán egymást érték a vereségeim. Anyukám csak mosolyogva csóválta a fejét, látva, hogy fáradhatatlanul állítom fel újra meg újra a fekete és fehér bábukat. Egyszer észrevettem, ahogy cinkosan apukámra kacsintott és szavak nélkül arra kérte, engedjen végre nyerni. Ám apukám hajthatatlan volt, egyszerűen ellenkezett az elveivel, hogy csaljon, akár az ellenfél javára is.
– Meg kell tanulnia veszíteni, hiszen az életben sem fog mindig nyerni – érvelt megdönthetetlenül, majd komolyan rám emelte melegséget sugárzó nagy, barna szemét: – Hidd el, kislányom, csak a javadat akarom. Sokkal értékesebb győzelem lesz, ha egyszer úgy adsz nekem mattot, hogy tudod, alaposan megküzdöttél érte.
– Értem, apu – bólintottam illő komolysággal, azután összeszorítottam a fogaimat, úgy szűrtem a szavakat: – Nem adom fel, már csak azért sem!
– Ezt el is várom tőled! – Apám széles mosolyra húzta a száját, és szeretettel megsimogatta gesztenyebarna hajamat.
Erre a beszélgetésre már nyolcéves korom körül került sor. Sokáig töprengtem, mit is akart ezzel mondani apukám, de igazán csak akkor értettem meg, amikor bekövetkezett az, amit oly rég vártam – mint kiderült, apukámmal együtt. Életemben először sikerült mattot adnom egy felnőttnek, aki ráadásul az apám volt. És ekkor minden világossá vált: miközben hitetlenkedve meredtem a sakktáblára, amely egyértelműen hirdette a győzelmemet, soha nem érzett öröm töltötte be a szívemet. Nyertem! Én, a saját tudásomnak, a saját képességeimnek köszönhetően, és nem azért, mert egy felnőtt nagylelkűen hagyott nyerni. Akkor és ott rádöbbentem, hogy az életben csakis így érdemes nyerni: önnön erőnkből, soha nem lankadó küzdelmek árán! Ezt a leckét a mai napig nem felejtettem el. Számomra immár bebizonyosodott, hogy a rengeteg gyakorlás és a töretlen kitartás végül meghozza gyümölcsét, és ez közel sem csak a sakkra igaz. Téved, aki azt képzeli, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül az ölébe hullik minden. Ismerek ugyan egy-két embert, akinek a szülei pl. autót vettek a tizennyolcadik születésnapjára, és öröklakást adtak nászajándékba, ennek ellenére, vagy éppen ezért, a házasságuk nem tartott sokáig. Talán azért, mert nem ismerték meg a közös cél érdekében végzett közös munka örömét és összetartó erejét… Ráadásul igaz a mondás, hogy ami könnyen jött, az könnyen megy!
Én mindenesetre megtapasztaltam – akkor, nyolcéves koromban először, és azóta is számtalanszor –, hogy csak annak érezzük igazán az értékét, amiért megdolgoztunk, amiért megharcoltunk.
Örökké hálás vagyok jó apámnak a tőle kapott sok bölcsességért, és azért a végtelen szeretetért, amellyel felnevelt engem és a nővéremet, pedig nem voltunk vér szerinti gyerekei. Sajnos ő már huszonhét éve nincs közöttünk, negyvenkét évesen kellett elmennie… Nos, ha pénzben mérhető vagyont nem is, de legalább a tőle tanultakat – a küzdeni akarást, a becsületességet mindenáron, a kitartást – tovább adhatom a saját gyerekeimnek. Remélem, idővel ők is felismerik, mennyivel többet érnek ezek az értékek a hagyományos értelemben vett kincseknél…