Jeges Ernő: Szentendrei városkép


Novella

III. rész

"A templomokra rávillan az alkony,
A kusza város csillag bíborában,
Csobban a Duna lassú vize halkan"

(Vas István: Szentendrei elégia)


Szép tavaszi délelőtt volt, és Kelecsényi azon kapta magát, hogy ismét vasúton utazik, bár a célállomás ezúttal nem Bicske ócska peronja volt, hanem a művészváros, az álmok városa: Szentendre. A lehetőség úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Egy szokatlan telefonhívás az esti órákban, a vonal másik végén pedig legnagyobb meglepetésére unokahúga, Eszter vidám, csilingelő hangja fogadta. A fiatalokra jellemző bohó lelkesedéssel hadarta el a mondanivalóját, hogy Kelecsényi szinte alig értett belőle valamit. Mindössze néhány szó ragadt meg az emlékezetében, és csak miután lerakta a telefont, próbálta meg összerakni Eszter kissé zavaros beszédfoszlányainak apró mozaikjait. A szavak értelme furcsán visszhangzott elméjében. Végül annyit hámozott ki belőle, hogy a lány Szentendrén van, kibérelt egy lakást a hétvégére, és szeretné, ha Kelecsényi ott meglátogatná. A hír inkább összezavarta, mintsem túlzottan örült volna neki, de hosszas mérlegelés után, egy különös belső hangnak engedelmeskedve, végül mégis az utazás mellett döntött. Így aztán ott ült a HÉV-en, végig az úton kifelé bámulva az ablakon, pedig elmaradhatatlan szokása volt, hogy a körülötte ülő embereket, és viselkedésüket, gesztusaikat figyelje. Olykor még a jegyzetfüzetét is elővette – mindig tartott magánál ilyesmit -, hogy a szépen megfogalmazott gondolatait azonnal rögzíthesse benne. Ezúttal nem fürkészett arcokat, és nem készített jegyzeteket sem. Gondolatai leginkább Eszter körül forogtak, pedig már jó ideje annak, hogy bájos alakját utoljára felidézte magának. Minden hozzá fűződő emléket igyekezett jó mélyre elásni, és nem is állt szándékában, hogy újra előhívja őket. A lánynak mégis könnyedén sikerült kettétörni sziklaszilárdnak hitt elhatározását. Eszter találkozni akar vele, ő pedig rohan, hogy kérését teljesítse. – Istenem, milyen bolond vagyok! Valóban öregszem… - morogta, és dühös volt saját gyengesége miatt. Azt kellett volna mondania, hogy nem ér rá, vagy nem érzi jól magát, vagy bármit, de erre a vonatra nem szabadott volna felülnie. S mégis megtette.

Ez már nem a régi Kelecsényi volt, hanem valaki egészen más, egy idegen, akit nem ismert. Miközben az ablak előtt elsuhanó, virágba borult fákat bámulta, hirtelen felsejlett előtte egy kép, a legutolsó találkozásukat követő búcsúzás emléke. Eszter szomorú arca, és az a különös pillantás. Nem emlékezett rá, hogy nő így nézett volna rá valaha. Abban a tekintetben ott kavargott minden: a romlatlan tisztaságtól, az őszinte szereteten és rajongáson át, a legsötétebb szenvedélyig. Meg kellett volna csókolnia akkor és ott, de ő mégsem tette meg. Képzeletében azóta már sokszor lejátszotta azt a jelenetet, persze egészen más befejezéssel. Tudta, ha megint hasonló szituációba kerülnének, bűverejének talán már nem volna képes ellenállni. Éppen ezért volt akkora őrültség tőle, hogy elfogadta a meghívást. Azon tűnődött éppen, hogy a következő megállónál leszáll, és visszafordul, amikor hirtelen – mintha a semmiből került volna oda - egy idős nő telepedett a mellette lévő ülésre. Nem lett volna illő azonnal felállnia, mert a hölgy esetleg azt gondolhatta volna, hogy miatta kelt fel a helyéről, így aztán maradt.
- Mondja, kedves uram, Ön meddig utazik? – kérdezte az idősebb generációkra jellemző módon udvarias, kedves hangon, és kissé opálos fényű tekintetét Kelecsényire függesztette.
- Egészen Szentendréig… – felelte kényszeredetten Kelecsényi a számára ezúttal felettébb kínos kérdésre, de igyekezett mindezt hasonlóan udvarias hangnemben megtenni. Amúgy is távol állt tőle mindenféle modortalanság.
- Az gyönyörű hely – bólintott az idős asszony – Nekem is él ott egy kedves ismerősöm, már régóta készülök meglátogatni, de amióta meghalt az uram, Isten nyugosztalja szegényt, és minden ház körüli teendő a nyakamba szakadt, már nem nagyon érek rá utazgatni. Legfeljebb csak az unokáimhoz megyek, mint most is, tudja, viszek nekik egy kis saját készítésű tésztát, meg baracklekvárt, mert a tavalyi nagyon jól sikerült, meg aztán…
Kelecsényi úgy tett, mintha figyelne, de már rég elveszítette a fonalat az asszony hosszadalmas monológjában, így inkább újra kifelé kezdett bámulni, és mélyen a gondolataiba merült. Arra eszmélt csak fel, hogy a vonat hosszasan fékez, és egy hatalmas Szentendre feliratú tábla siklik el az ablak előtt. Észre sem vette, mikor szállt le a mellette ülő, bőbeszédű, idős asszony. Megérkezett. Szokatlan idegesség járta át, amikor felállt és a bőröndjéért nyúlt. Valami megmagyarázhatatlan okból félt ettől a találkozástól.

Vett egy mély lélegzetet, és komótosan leszállt a szerelvényről. Megállt a peronon, és körülnézett. Eszter ott állt alig tíz méterre tőle, és szinte ugyanabban a pillanatban vették észre egymást. Már messziről mosolygott, és hosszú, rozsdabarna haját összegubancolta a szél. Háta mögött a szépen elnyúló romantikus hangulatú kis város a jellegzetes templomtornyokkal olyan volt, akár egy festmény. Kelecsényi megengedett magának egy futó mosolyt, amikor a lány közelébe ért.
- Isten hozott! – köszöntötte Eszter örömtől ragyogó arccal, és átkulcsolta a férfi nyakát, miközben futó csókot lehelt az arcára. Kelecsényi hitetlenkedve nézett rá vissza, olyan különös és szokatlan volt számára ez a szívélyes fogadtatás. Rögtön megállapította, hogy unokahúga a valóságban sokkal gyönyörűbb, mint ahogy az emlékezetében élt. Megint kezdte kényelmetlenül érezni magát. Diszkréten köhintett egyet, és finoman kibontakozott Eszter öleléséből.

Kényelmesen sétálva tették meg az utat a belvárosig, ahol a lány ideiglenesen bérelt műterem-lakása volt. Alig váltottak egymással néhány szót közben. Esztert nem zavarta nagybátyja hallgatagsága, és ismerte őt eléggé ahhoz, hogy tudja, ilyenkor nem is tanácsos megzavarni őt a gondolataiban. Bár ő maga sem volt túlságosan bőbeszédű. Kelecsényivel kettesben a csend is megtelt tartalommal, értelmet nyert minden egyes pillanat, és ezeket a perceket semmiért sem cserélte volna el.

A műterem egy régi építésű kétszintes ház felső emeletén volt, egy a belváros közepe felé néző kis terasszal. Fehérre meszelt falú, magas mennyezetes, épp csak a legszükségesebb bútorokkal ellátott lakás volt. Száradó festék szaga csapta meg Kelecsényi orrát, amikor belépett a tágas és rendkívül világos nappaliba. Valahogy pont ilyennek képzelt egy ideális műtermet egy festőművész számára. Eszter állványa közvetlenül a terasz ajtaja előtt állt, hogy a lehető legjobb természetes megvilágításban tudjon dolgozni. Egy futó pillanatra el is képzelte a lányt, ahogy elmélyülten a palettája fölé hajol, majd szép ívű szemöldökét finoman összeráncolva, aprólékos ecsetvonásokat hagy a papíron. Szívesen állt volna neki újra modellt, csak hogy megint nézhesse, miközben dolgozik. Emlékeiben még oly kristálytisztán élt annak a délutánnak minden történése, mintha tegnap lett volna, hogy a lány egy vászonra merevítette a vonásait. Azóta írt néhány verset róla, és érzéseinek furcsa kavalkádjáról, de aztán mélyen elásta őket az íróasztala fiókjába, és fel sem merült benne, hogy valaha is megmutassa őket bárkinek.
- Ez lesz a Te szobád! – vezette körbe Kelecsényit nem titkolt lelkesedéssel, és kinyitotta előtte a hatalmas kétszárnyas ajtót, amely nyikorogva fordult el a rozsdás, megsüllyedt zsanérokon. A hálószoba felét egy hatalmas lakkozott fából készült ágy foglalta el, a szemközti fal mentén pedig antik hatású szekrénysor terpeszkedett. Eszter könnyedén az ablakhoz libbent, és kitárta a spalettákat. A szobába beáramló fényáradat elvakította egy pillanatra, de lány formás sziluettjén túl Kelecsényi a felkelő napot tükröző Duna zölden csillogó vizét pillantotta meg.
- Valóban csodálatos panoráma – jegyezte meg halkan, majd fiatalos könnyedséggel hirtelen unokahúga mellett termett, és kihajolt az ablakon, hogy egy mélyet szippantson a virágillattal telített levegőből. Eszter széles mosollyal az arcán nyugtázta nagybátyja elégedettségét, és igyekezett olyan szorosan mellé könyökölni a párkányon, hogy összeérjen a válluk. Érezte, amint a férfi teste megrándul az érintéstől egy pillanatra, aztán végül nem húzódott el tőle. Percek teltek el, vagy órák, míg az ablakban álltak oldalukkal egymáshoz simulva, nem érzékelte egyik sem. Látszólag a messzi horizontot bámulták mindketten, bár figyelmük középpontjában sokkal inkább az összeérő karok lázasan lüktető ereinek forrósága állt, s az a különös, felkavaró érzés, ami ezzel párosult. Kelecsényi érzékeit eltompította a lány közelsége, és a testéből áradó kellemes virágillat, ami mellett a virágzó orgonabokrok illata is legfeljebb csak gyenge utánzatnak tűnt. A szépség és a nyugalom tökéletes harmóniáját megteremtő ritka pillanatok egyike volt, amit a maga teljességében akart megélni, hogy aztán élete hátralévő részében mindig emlékezhessen rá.

A mediterrán hangulatú belváros macskaköves utcáin sétálgattak, időnként meg-megállva egy régi, omladozó falú ház előtt, hogy megcsodálják. Rozoga, boltíves kapuk résein át belestek elhanyagolt belső udvarokba, rég elveszett korok romantikáját keresve, és pillanatokra újra felfedezve. Egyszer be is léptek egy nyitva felejtett kapun, aztán, mint a csínytevésen rajtakapott gyermekek, nevetve kiszaladtak. Eszter olyan felszabadultnak és vidámnak látta nagybátyját, amilyennek még soha. A lejtős utcákon kapaszkodtak felfelé a várdombi templom irányába, amikor Eszter nevetve megjegyezte:
- Eddig azt hittem, Tőled távol állnak az efféle bolondságok. Mindig túlságosan komolynak ismertelek… Most viszont úgy viselkedtünk, mint valami neveletlen kamaszok. De te is, te is!
- Meglehet. Talán öregszem, és azért – felelte sietve, miközben eleresztett egy hamiskás mosolyt a szája szegletében. – Vajon mit gondolhatnak rólunk az emberek, ha így együtt látnak?
- Hát az előbb, amikor kirohantunk abból a házból, bizonyára azt, hogy egy későn érő apuka és a félbolond lánya… - kacagta Eszter olyan jóízűen, hogy sikerült Kelecsényit is nevetésre ingerelnie.
- Bizonyára azt… - ismételte elgondolkodva – És ha megfognám a kezed, és úgy sétálnánk?
Eszter az út közepén hirtelen megállt, mint akibe villám sújtott, és kissé megilletődve pillantott a férfire. Szíve a torkában dobogott. Egy hosszú percig válaszolni is képtelen volt Kelecsényi kérdésére.
- Akkor már a nagybátyám sem lehetnél – mondta végül, és lesütött pillái alatt halovány rózsaszínűvé változott az arca.
- Már egy ideje nem is érzem magam annak – válaszolta a férfi alig hallhatóan, mintha csak saját magának mondaná, majd a háta mögött összekulcsolva a kezét, kissé komoran összevont szemöldökkel megindult a templom irányába. Eszter némán próbálta felvenni a lépést vele, miközben Kelecsényi rejtvényes szavainak jelentésén töprengett.

A híres 13. századi várdombi templom napsárga, málló vakolatú falai méltóságteljesen emelkedtek a környék házai fölé. Az épületet körülvevő várfalról pompás kilátás nyílt a belváros vegyes stílusjegyeket hordozó tarka házaira, a zöldellő fák övezte Duna-partra, s a kissé elhagyatottnak tűnő Szentendrei-szigetre. Kelecsényi ötletére, körülsétálták a templomot egy olyan kő vagy tégla után kutatva, amely még az eredeti, középkori épület része lehetett, de a kövek korát nem lehetett megállapítani. Időtlenek, állapította meg Kelecsényi, s néhány pillanatra irigyelte ezt a tulajdonságot tőlük. Aztán leültek egy padra, s ő újra a gondolataiba mélyedt. Eszter egy darabig csendesen vizsgálgatta szépmetszésű arcának profilját, s elhatározta, hogy abból a szögből egy újabb képet fest majd róla.
- Emlékszel még, amikor tíz évvel ezelőtt elhoztál ide? – kérdezte Eszter végül megtörve a kettejük közt feszülő csendet. Ami azt illeti, ő még tisztán emlékezett arra a nagybátyjával töltött napsütéses tavaszi délutánra. Kelecsényi egy zöld színű gyöngyökből fűzött karkötőt vett neki az árusoktól, és ő olyan boldog volt tőle, hogy még éjszakára sem akarta levenni.
A férfi elmosolyodott, amikor megjelent előtte a kép, ahogy a nyüzsgő város forgatagában kézen fogva vezet egy gyönyörű, copfos kislányt. Az emberek megbámulták az utcán, és bizonyára azt gondolták, hogy ő az apja, amire akkor nagyon büszke is volt. Eszter mindig olyan volt neki, mintha a lánya lenne, legalábbis azt pótolta, ha már saját gyermeke nem lett. Most azonban már kevésbé örült volna annak, ha az emberek Esztert a lányának gondolnák.
- Igen, emlékszem – felelte Kelecsényi, és tekintetét unokahúga bájos arcára emelte. – Elhoztalak magammal. Kicsi korod óta mindig el akartál jönni velem, amikor nálatok voltam látogatóban. Azt hiszem, kedveltél…
- Rajongtam érted! – helyesbített Eszter a férfi szavába vágva – Már akkor is. A nagy költő voltál számomra, csupa rejtély és titokzatosság, romantikus álmaim megtestesült férfiideálja!
- Kis csacsim! – Kelecsényi kitörő nevetése felrebbentette a közelben szemezgető madarakat. – Bevallom – folytatta mosolyra húzott szájjal – sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen gondolataid voltak velem akkoriban!

Eszter elfordította az arcát, ne lássa a férfi, mennyire elpirult. Szerette volna elmondani neki, hogy érzései mit sem változtak az elmúlt tíz év alatt, de végül nem merte. Hallgattak. A templomtorony harangjának kongatását messzire vitte a szél, s a távolból egy másik harang válaszolt. A levegőben sokféle illat kavargott: a virágzó fák mindent betöltő, sűrű, nehéz illatától, a közeli konyhák fűszeres aromáján át, az árusok pultján sorakozó füstölők jellegzetes szagáig. Hozzátartozik a város varázsához, hogy ezernyi módon próbál hatni az érzékek mindegyikére. Szentendre az a hely, amit soha többé nem fog elfelejteni, aki egyszer ott járt, és mesés szépségébe betekintést nyerhetett. Festmények tucatjain ragyog vissza a páratlan szépségű belvárosi panoráma a szokatlan stílusban épült házakkal, a jellegzetes templomtornyokkal, és a horizonton csillogó Duna zöldeskék szalagjával.

A késő délutáni nap narancssárgára színezte az évszázados házak omladozó falait, melyek között mintha megállt volna az idő. Szótlanul folytatták a sétájukat a dombról lefelé, a férfi még mindig mélyen a gondolataiba merülve, Eszter pedig elfojtott ujjongással a föld felett lebegve. A Fő téri keresztnél szinte egyszerre álltak meg. Háromszögű talapzata, akár a tér formája, az oldalain pedig valami ószláv nyelvű felirat. Kelecsényi érdeklődést mímelve futólag végigböngészte az itt-ott elmosódó szövegrészeket, majd hirtelen Eszter felé fordult. Tekintetük mélyen egymáséba fúródott. Egyszerre akartak megszólalni, de a szó a torkukon akadt. Dermedt pillanatok voltak azok, melyből csak nehezen tört magának utat a vágy vezérelte mozdulat, ami végül egy szelíd, lágy csókban végződött. A férfi tért magához először a kábulatból, és gyengéden eltolta magától a meglepődött Esztert.
- Ezt nem lett volna szabad… Ne haragudj… - suttogta bocsánatkérően Kelecsényi, és csészealj nagyságúra nyitott szemekkel bámult a lányra, mint aki el sem akarja hinni, hogy mégis megtörtént. Nem értette miféle ördög bújhatott belé, vagy micsoda boszorkány ez a lány, hogy képes volt így megbűvölni. Őt!
- Hiszen mindketten akartuk! – próbálta megtörni a férfi mentegetőzését Eszter – Más meg nem számít… - tette hozzá halkan.
- Nem számít… - ismételte meg még mindig hitetlenkedve Kelecsényi. – Az sem, hogy vagy húsz évvel öregebb vagyok nálad???
- Nekem nem! – felelte Eszter boldogságtól ragyogó arccal, és széles mosolya látni engedte hibátlan, gyöngyfehér fogsorát. – Amióta ismerlek, ez sosem zavart.
- És hogy a nagybátyád vagyok? – próbálkozott még egy utolsó kibúvóval, de a lány diadalittas mosolya teljesen leszerelte a további kísérleteket illetően.
- Dehát nem vagyunk rokonok! – világított rá Eszter a bűvös tényre, amit hiába akart utolsó találkozásuk óta a gondolataiból kiűzni, világosabb volt számára, mint a nap – Vagyis semmi akadály közöttünk, csak amit Te állítasz!

Eszter ráhibázott. Kelecsényi maga is tisztában volt vele, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul, de erőteljesen igyekszik elhatárolni magát minden, a lánnyal kapcsolatos képzelgéstől. Több-kevesebb sikerrel. S most, hogy Eszter ennyire nyíltan színt vallott, az utolsó védőbástyája is összeomlani látszott. Csak még egy, csak egyetlen megerősítő szó, hogy jól értette, amit a lány mondott, és ő megadja magát az érzésnek, ami már jó ideje a hatalmába kerítette. De Eszter nem tette meg a várva várt lépést. Ő is ugyanolyan bizonytalan volt, akárcsak a férfi. Így aztán hosszú percekre megint falakat épített közéjük a csend. Cinkosan megállt velük az idő, a tömeg hirtelen köddé vált, és csak ők voltak ott ketten az évszázados házfalak történelemszagú árnyékában, akár két sötétlő folt egy impresszionista festmény elmosódott textúráján, amit ha megfelelő perspektívából néz a műértő szemlélő, nem is tud elkülöníteni sem a vászontól, sem pedig a két összeolvadó foltot egymástól.

[...]

Folyt. köv.