A rongybaba karácsonya

A kis szoba tükrösre fényesített ablakszemei, dermedten meredtek a decemberi csípős hajnallal érkező csendre, mely hófehérbe öltöztette az udvart, de minden mást is, amire csak rátelepedhetett. Mire az aprócska falu tarajos hírnökei pirkadatot kiáltottak volna, már az udvaron ásítozó ekevasak tükrei is alig láttak ki a hótakaró lusta nyújtózásából, és nemcsak a kerekes-kút formás kis cseréptetőjére került vaskos hó-sipka, de valamennyi házra is, mert az ünneplőbe öltözött fenyőfácskák frissen párálló gyantaillatát, mindenképpen őrizni kell majd!
Megjött hát a tél… vaníliás cukor illatot lehelő, karácsonyváró csendjével, amiben szeretethullámok libbennek a világ minden emberlakta tájékán. Aztán, ha majd a csenddel is betelnek a lelkek, vaskosan sikló szánok simítanak végig a fehér havon, pajkosan csilingelő csengettyűvel ébresztve a falu öreg harangját, mely mélyen konduló hangjával, jóságos békét terít, emberre és tájra.
A csinosan öltöztetett kis rongybaba, rendíthetetlen nyugalommal támasztotta hátát a diófaszekrény selymesre politúrozott oldalának, le sem véve kékesen csillanó szemeit, az udvart borító fehérségről. A finoman sminkelt porcelán arcot, apró, fémkeretes szemüveg szegélyezte, ami némi komolyságot kölcsönzött a bájos mosolynak.
Hogy a parányi üveglencsék többet láttattak-e a hóesésből, azt nem lehetett tudni, igaz… nem is kérdezte senki.
Sára mama vastag kötőtűinek halk koccanásai, megszokott neszezésekké váltak, és igazi gyönyörűség volt belefeledkezni a szemenként növekvő sálak és sapkák színes mintázataiba, amik, bizonyára jól mutatnak majd a karácsonyfa sötétzöld homálya alatt. 
A kis rongybaba szerette Sára mama lassú történeteit, melyekről nem lehetett biztosan tudni, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak mesék voltak. De nem is az volt fontos, hanem inkább csak az, hogy legalább addig, egyikük sem volt magányos.

A két öreg, ritkán érezte már szükségét hosszabb diskurzusnak, mert az együtt töltött ötven esztendő, éppen elégnek bizonyult, hogy kimondatlanul is értsék egymás gondolatait.
Annál is inkább meglepte Sárát, mikor ráérzett, hogy a kisöreg, szokatlanul hosszasan babrál a kiolvasott újsággal. Komótosan simítgatja az ólomszagot párálló, apró-betűs lapokat, mintha gyűröttek lennének. Aztán gondosan ügyelve hajtogatni kezdi, de azt is úgy ám, hogy olyan sarkos legyen, mintha csak a katonaládába szánná!
Pedig hol van már az a katonaláda is…
Jelentőségteljesen köszörül egyet a torkán, és mielőtt végleg elszánná magát a szóra, igazít még egyet az asztallapra koppantott öreg ókulán.

- Hanem, te asszony! Látod… lassan megvénülünk mán egymás mellett, oszt még mindig akad olyan, amirű még egy kukkot se szótam neked!

- No Kálmánom… nem is igen lehetett az fontos, ha nem gondútad, hogy szóni köllene!
- Isten csak a megmondhatója, mi fontos, mi nem! Nem szótam, me magam se gondútam rá! De most, hogy összenéztem ezze a kis rongybabáva, meg a tán a karácsony okán is, valahogy előbukkant a régi dógok közű.

- Hát… ha már előbukkant, rukkójék ki vele kend, me még kifúrja az ódalamat a kíváncsiság! Magába ne tartsa arra a kis időre, ami hátravan még nekünk!

- Ne káricálj, asszony! Jobb, ha nem okoskodsz te a Teremtő dógába, me, tudja az majd nélküled is, mikó, minek van ideje!

- Jól van hát, jól van! Ne zsörtölődjék mán kend! Nem is úgy gondoltam én azt, csak azé hoztam elő, me, hogy megütöttük vóna mán a nyolcvanat is, aztán…

- Hát aztán, ha megütöttük! Ha úgy köllöt lennie, hát úgy lett! De, hogy szavam ne feledjem, csak azt akartam kibökni, hogy ecce nekem is vót egy babám…

- No… ezze nem mondott újságot, me ahogy kigyelmed legénységnek híréve gyütt-ment a szél, lehetett ott több is!

- Miket zagyvász össze, te asszony! Rongybabárú szótam én, nem élőrű! Olyasfélirű, mint ez itt e! Bár, nem hinném, hogy kinézted vóna belűlem…

- Hát az, mán szent igaz! Ahogy így végignézek kigyelmeden, sok mást gondútam vóna inkább! De ilyet… legénynek babát? Nahát, micsoda világ…

- Nem voltam én akkó még legény se, csak éretlen kis pulya! Amolyan, kétéves forma!

- Na ne csigázzék mán kend! Rukkoljék mán végre elő! Mongya mán! Mi vót, hogy vót?

- Karon ülő lehettem még… mikó, egy szép havas karácsonyon, olyasmin, mint ami most is kinéz, hazalátogatott anyám a szüleihő.
Igaz, hogy az se vót különösebben újság, me gyakran látogattuk őket. Akkoriba még a nagypapa is megvolt, szegény. Azé mondom, hogy akkoriba, me nem sokkal utána, elemésztette valami gyógyíthatatlan nyavalya. Tán őrzi is még egy régi kép, milyen markáns kis alakja vót! Nála jobban nem is igen értett senki a dinnyéhő! Tutta az mérleg nékű is, melyik mekkora, de nem is léket meg egyet se, me kettőt is adott vóna, ha valahogy mégis éretlent ad! Azt mondják… sokat lovagótatott a térdein, meg, hogy rajongásig szerettük egymást… Kár, hogy én már nem emlékszem ebbű semmire…

- A lényegre apus! A lényegre!

- Mondom, ha hagyod, hogy mondjam! Szóva, zsendülő jánka vót még a Terka. Ötük közű, ű vót a legfiatalabb. Szerencsétlenségire, éppen az ű babájába szerettem bele! De mán ahogy elősző összenéztem vele a szobaajtóbú! Aztán… nem is maradhatott tovább a szekrényen, me addig bőgtem érte, hogy muszáj vót előanni.
Amíg ott vótunk, csak vele foglakoztam. Fésűgettem, vetkőztettem, őtöztettem, meg minden efféle.

- No, ezen, mán egy cseppet se vagyok meglepve! Kibújt a szög a zsákból minálunk is, elég hama! Ámbár… az is mintha még a mútszázadban lett vóna!

- Ejnye te kelekótya asszony! Hát kicsit se tudsz komoly lenni? Hányszó mongyam még, hogy az eszemet sem tuttam még akkó! Úgy mondom, ahogy jó anyám meséte!

- Na te jómadár! Akármibe lefogadom, hogy valahogyan mégiscsak elkunyerátad azt a babát!

- Lehetett vóna úgy is, de nem úgy vót! Nem kunyerátam én egy fikarsznit se, hanem vissza se adtam!
Ki se akartam anni a kezembű! Elvenni se lehetett vóna, annyira szorítottam a derekát! Úgy mondta anyám, hogy egyre csak azt nyúztam, nem adom a Kati babámat!

- Kati vót?

- Tudtam is én… de nekem csak Kati lett! Talán, éppen édesanyám után. Magam sem tudom…

- Mi lett aztán?

- Mi lett vóna? Együtt bőgtünk mindketten! Terka a babáját siratta, bennem meg a féltés erősödött, hogy addig bőg a szerencsétlen, míg a végén erőve is eveszik.

- Aztán a jánka mégis odaadta?

- Nem a! De kitartott, míg meg nem ígérték neki, hogy a legközelebbi vásárnapon másikat kap helyette. Éppen olyat, mint az vót. Aztán, valahogy csak belenyugodott.

- Te meg nagy mamlasz, büszkén vihetted haza a szerzeményedet, mi?

- Nagy mamlasz most vagyok, nem akkó! Ma meg mán, éppenségge büszke se vagyok rá!
Hanem úgy gondolom, mégis meg kellett, hogy legyen! Ha másé nem, hát azé mindenképpen, hogy úgy lehessen, ahogy most van!

- Mié? Most, hogy van?

- Hát, csak úgy, hogy a világ nemigen változik mán! Itt jár a karácsony a kertek alján, aztán, ha Dorka egyszer összenéz ezze a formás kis babáva, Isten úccse, le se veszi rúla a szemeit, hiszen nincs új a nap alatt, csak az arcok lesznek újak!

- Gondolja kigyelmed, hogy a megtetszik majd a mi kis dédunokánknak ez a rongybaba?

- Mié? Te nem úgy gondolod? Dorka tavaly még csak hathónapos vót ilyen tájban, beérte hát az üvegdíszek csillogó játékáva is, de másfélévesen mán, minden valamirevaló kislány babára vágyik!
Unásig van má ez a kis baba a történeteidde, amikke jánkorod óta traktálod, meg aztán… amúgy is olyan elárvútnak látszik szegény. Ideje vóna mán a karácsonyfa alá űtetni azt a babát! Vagy te nem úgy gondolod, Sára?

- De! De… én is úgy gondolom, - motyogták a megvonagló ajkak, és míg a vén szemek végigsimítottak a szekrényen árválkodó csinos kis rongybabán, a szeretet gyönggyé gömbölyödött cseppjei, lustán gördültek a mozdulatlanságba meredt kötőtűkön.

2012. november 27.

http://cinke.origo-haz.hu/node/22817