Talán nem úr a fagy, talán nem repeszt
Reménykedő szívnek új hajnala lesz
Talán a halál is egyszer végre ér
Talán felenged ott belül is a tél

Visszatér, simogat a Nap századszor is
Ha nem hiszed, csodák vannak akkor is
Áttetszően tiszta vízcseppet ereszt
A zord jégcsapokból erecske lesz

S azok ölelkezve egymásba futnak
A patakok beszélnek, Te nem is tudtad?
Sok szavuk zúg folyamok mély ölén
S átdereng a fény a néma éj ködén

2005 jan 3

Judit, Barna, Gitka milyen szépeket tudtok ti is írni! Egyébként nem baj, ha kissé korábbiak iskerülnek bele, hiszen válogat az ember és igyekszik a legjavát mutatni, amije van.

Valaha…

Valaha, szomjú medrek szájához érve
úgy öntöttem beléjük az éltető vizet,
hogy gátak szakadtak, s kövek tolattak félre,
és újra éltek a mélyükbe halt színek.

Mint feslő ruhák, porlepte hálók
hulltak a folyamba százéves törzsekkel,
akár a homokvár, s tetején a zászlók,
amit az első áradás magával vitt el,

büszkén vágtatva a sziken, hullám-lovon.
Élet hajtott picinyke sarjat nyomában
ledöntve, s bemosva, mit épített egykoron,
partok karjaiba omló elcsendesült vágyam.

Mert az ár elült és nyugodt lett a folyó:
fűcsomóit lusta habok nyalogatják-
hiába kék az ég és a nap ragyogó,
elveszett valami, bár egymás kezét fogják

a behajló ágak, e simogató karok,
tombol mélyük, igaz csönd van a felszínen,
mind sóhajt a szélbe: „Vihart akarok!”,
s nem elég, ha tudják: emlékezik szívem…

2004 júl 28

elvileg ide akartam tenni ezt a kis szösszenetet, de "elugrott"a kurzor valami oknál fogva.

                                          Tavaszodó

szembehunyorog a nappal avarbéli ibolya

büszkén fehér hóvirág telepesedik, marasztal

megbomló rügyek fején hamvasodik a kikelet

tövisbokrok zöldbehajló hegyén madárraj csicsereg

Egy régebbi tavaszi versem:

Várkonyi Judit: Tavaszi hangulat

A Nap fényes sugarával simogat,

melengeti jégbefagyott arcomat.

Tavasz jő hosszú, dermesztő tél után,

végig néztem egy elárvult hű kutyán.

Hó pamacsok alól már kinyúl vígan,

sok kis bólogató hóvirág szirma,

barna bőrű fák ága sem lesz kopár,

előbújnak kis levélkék tétován.

Újulóban a föld!  Jöjj szép kikelet,

tarka ruhád vedd magadra hamarost!

Kék ég alatt még tél dala zeng fel, de

halljunk végre hívogatóbb dallamot!

Avarban bogarak neszeznek csendben,

folyónk újra mély medrében kanyarog ...

Hoztam én is egy versemet, nem tudom ide való-e, de víz is, természet is...igaz, egyikőtök verséhez sem csatlakozik.

Csobogó patak

Csobogó patak
Szerelmesen csacsog,
Lágy víztükrében
Szitakötő csapong.

Ajándék kavicsot
Könnyedén görget,
Cikázó halakkal
Vígan kergetőznek.

Fehér fodros hullámai
Tajték csókot adnak,
Vízpermettől nedvesen,
Pirul a friss hajnal.

(Szabó Gitta: 2008-05-10)

Ha nem haragszotok, idefirkálnék egy kis tavasz-dalt...

Sárga a nárcisz, sárszínű jázmin
Tél dere csípte, még melegítve
sem lett fehérebb. Szirma feketéllett
másnap a földön. Még ma is őrzöm
az akkori képet. Azóta szép lett.

Zöldbe borulva, áll a boróka.
És ez a dús fű! Nézd, nem paróka...
Vágy nyoszolyában, lenge kabátban
nyár melegével, szép tavasz érlel
boldog szerelmet. Fényben delelnek
remete lelkek. Csók ízű hajnal...

Lángszínű hajjal jött el a kedves,
s mint galamb repdes, ver ma a szívem.
Egy szavam sincsen, mert te vagy itt benn.
Lüktet a lényed, vérereimben.
Vágy, tavasz ébred, szép ez az élet!

Ordít a hideg, messze hangzó hanggal,
S támad kegyetlen, féktelen haraggal...
Itt a világvége, nincsen már tovább,
Nem állhatunk ellen, vagy lépünk odább!
Gyere csak te Pokol... Ördög rút fattya,
Nem ijedünk meg, apád - megmondhattya!

Tépd csak fehér inged ezer darabra,
Nem segít már semmi - abrakadabra!
Lejárt már az időd, menj, honnét jöttél,
S mélyen hallgasd el, hogy mégegyszer... öltél!
Élet kis virágát dobtad a sírba...
Gyászolókat hagyva, hantjukon sírva.

Tiéd volt a világ, kezedbe téve...
Mi jót tettél, mondd csak, most összevéve?
Cseppnyi gyereköröm, némi szépség...
Ennyi a leltár, a többi csibészség!
Bújdosik, ki marad, elszáll a madár,
Kietlen, kihalt mindenütt a határ!

Menj hát, ha ennyit tudsz - magad örülni...
Nem fogol imákban megüdvözülni!
Csaló vagy, semmi más, nem tudsz más lenni,
Hogy szeresselek... nem tudol rávenni!
Az én szerelmem, nézdd! - a hátad megett!
Csókkal oszlatja a fellegeket.

Ez a négy sor már egy ideje a gépemen elbújva hevert.
Arra várt, hogy verssé válhasson, ehelyett most megmutatom neked.

...Ne legyen Naptalan egem.
Sugara melegíthessen!
Aprócska hagymacsodámból,
Nyílhasson sziromlevelem…

A vízcsepp dala

Fáradt vagyok már. Úgy, de úgy maradnék!
Milliárd évek óta, mióta megszülettem
az ős világ folyton csak kerget engem,
folyóból óceánba, s éppen hogy pihennék,

felragad a nap, a szél vihogva ránt,
és elvisz újra, szürke égmagasba,
sötét felhőként, jégsziromba fagyva,
hogy megint kivesse meggyötört fiát.

Hát lehullok, és folyóként indulok feléd,
te szomorú fűzfa. Elfutok előtted,
csillanó fényemmel pillantásnyit intek,
pedig jó lenne kicsit maradni még.

Megbocsássátok, hogy fogok hozni régebbről is e Versfolyamba illő, már megjelent darabokat.
Ezzel csupán bíztatni kívánlak benneteket az írásra, a közös célú, tartalmú "együtt zenélésre", hogy kedvet kapjatok. Már most az elején szeretném leírni, hogy nem várok el semmit, csak azt, hogy ami ide kerül, az az örömötök és alkotókedvetek gyümölcse legyen.

Óh, milyen szép, és a kis patak cseppenként is ragyog,
csobogjon hát tiszta vize, s én melléülve hallgatok,
oldalágak, kis erecskék, bátran fussatok bele
ezerszínű és csillámló lelkeitek fémjele

mind-mind egy-egy kis fénysugár a halál sötét éjjelén,
melengető bágyadt napfény a fagyban gémberedett kezén,
mely több aranynál, színezüstnél, s nem nyeli el a verem,
mert Neked szól, kinek szívén kopogtatva keresem

azt a belőlem hiányzó elröppent kis madarat,
kinek fészkét Te ismered, s mikor hangja csalogat
árkon-bokron át törve is szomjazva csodás dalát,
követned kell, mert Ő a kincs és nélküle értelmetlen a világ!

(2004. júl. 04.)

És folytatva nászát üzent a Nap
hévséggel tekintve a didergő Földre,
a hóember fején megbillent a kalap,
pendülve ébredt a kinn felejtett bögre.

Dombtetőről szerte patakok indultak útnak,
s mintha minden mozdulni akart volna,
az erdőszélre megállva őzsuták tolultak,
tekintetük olyan volt, mintha angyal szólna.

Ablak nyílott a tájra, csak e jelre várt:
kidugta álmos fejét egy cserepes virág,
a Tél menekült, árnyékba bújt, ellenállt,
s varázsütésre nyüzsögni kezdett a világ.

Jégbezártan

Virágburokra rátört a fagy,
jegével metszve a parányi életet.
Nyomában halált, pusztulást hagy,
befedve  lélek kezdeményeket.

Bennem is halkuló a dallam,
feledve az ifjonti hevet.
Bensőmben gyertya lángja pislan,
temetve boldog éveket.

Bánatok bújnak erdő mélyébe,
lilájuk sötét  ibolyába fordul.
Emlékeim vizének kékjébe,
csendes esőkönnycsepp csordul.

Jöjj aranyesős kikelet, 
tavasz bonts ezer virágot,
melegítsd fel szívemet,
s vele az egész világot.

Szintén egy gyors, 5 perces reflexió. Egy ideje elbújtak mélyen a szavak...