Sokszor elgondolkodom azon, hogy mit ér az ember élete akkor, ha már csak vegetál...

 

 

 

 

 

 

Emese és Gábor közel öt éve ápolják, gondozzák Emese édesanyját, aki 3 éve már fekvőbeteg, szellemileg 8o %-ban leépülve, szervi baja a magas vérnyomáson és öregedésen kívül nincsen.

Anyagcseréje jól működik, étvágya van, mivel mozgásképtelen, higiéniai szükségleteit csak pelenkázással tudják megoldani a fiatalok.

Teszik ezt öt éve zokszó nélkül, nagy-nagy szeretettel. Egyik este rosszul lett Klárika néni (így hívják) bekerült a klinikára légzési elégtelenséggel, ahol azon nyomban infúziót és gyógyszereket kapott. A professzor semmi jóval nem biztatta őket, sőt, azt mondta, hogy egyre többször elő fog fordulni, nála már javulás nem várható, most stabilizálják az állapotát, egy ideig benn marad a kórházban.

Emese és Gábor elindultak otthonukba, kisvártatva csörgött a városi telefonjuk. Emese nővére volt - aki ugyan annak idején kijelentette, hogy ő ugyan nem tudja vállalni édesanyjuk gondozását semmilyen körülmények között - nem is jelentkezett hosszú évek óta, nem tudták elképzelni, hogy mit is akarhat.

- Szia húgi, no figyelj. Van egy orvos ismerősöm aki el tudja végezni a dolgot. Tudod, kap anyu egy injekciót és megszűnik az élete. Tudom, hogy az eutanázia büntetendő cselekmény, nem engedélyezett, de gondolj bele, nem lesz vele több gondotok, élhettek nyugodtan, nem kell pelust cserélni, fürdetni, gondoskodni róla, no szóval érted! - hadarta Anna.

- Nem, a világért sem szeretnénk ezt a megoldást választani, de különben is évek óta nem jelentkeztél, mi ez a borzalmas nagy "segítségnyújtás" a részedről? - kérdezte Emese, bár sejtette, hogy mi állhat az ügy hátterében. Anna néninek van egy minigarzonja, ami az ő tulajdona, jelenleg albérletbe van kiadva, mert Emese és Gábor magukhoz vették Anna nénit, hogy ott tudják ápolni, hiszen 24 órán keresztül ott kell lenni vele.

- No jó, gondolkodjatok reggelig, aludjatok rá egyet, holnap felugrom hozzátok, hívjál reggel, hogy a részleteket megbeszéljük. Szia, sietek, mert még sok dolgom van.

- Mit akart a nővéred kedvesem, mert látom, hogy rettenetesen felzaklatott. Emese elmondta párjának Gábornak, hogy mit tervelt ki a nővére.

- Szó sem lehet róla, hát hogyan képzeli ezt az oltári nagy baromságot. Nem, amíg én élek, ilyenről szó sem lehet. Feljavítják egy kicsit anyukát és visszakerül hozzánk, ápoljuk tovább.

Komolyan mondom nem is értem, hogy hogyan gondolhat ilyet. De tudom én, hogy miért akarja? Mert ha meghal anyósom a kis garzon az ő öröksége is, ezért, ezért akarja. Ismerem ennyire a nővéredet. - mondta Gábor felháborodva.

Emese egész éjjel nem aludt, nem azért mert gondolkodóba ejtette a nővére, hogy mi lenne, ha..., nem nem azért, hanem azért mert rettenetes gyűlöletet, megvetést érzett a nővére iránt.

Reggel csörgött a telefon és közölte Emese a nővérével, hogy szó sem lehet a dologról.

- Tudod mit, húgi, akkor le vagytok sajnálva, hogy lehettek ilyen szemetek, nekünk most nagyon kellene az a pár milla, de akkor kínlódjatok tovább az anyánkkal, engem soha többé nem érdekeltek.- mondta Anna szinte őrjöngve.

- Nem mintha eddig különösebben érdekelt volna anyánk sorsa, de ne is érdekeljen. Többé nem akarok erről a témáról hallani és ne is hívjál soha többé.- ezzel rövidre zárta nővérével a kapcsolatot.

Indultak a kórházba meglátogatni Klárika nénit. Ma már haza mehetett, ült az ágyán és most hosszú idő óta egy pár pillanatra megismerte őket, rögtön tudta, hogy aki érkezett érte az Emese a lánya és Gábor a veje. Szürke kis szemeivel megpróbált Emesével szemkontaktust teremteni és nagyon halkan, szinte elhaló hangon kérdezte - csontos kis kezével szorította Emese kezét, majd a másikkal Gáborét -, ugye haza visztek? Nem hagytok itt a kórházban? Mert tudjátok, itt engem megölnek ezek az ápolók (ekkor már elborult az elméje, képzelődött) azt várják, hogy mikor alszok el és lesújtanak rám.- mondta Klárika elhaló hangon, de már más dimenzióban járt, nem észlelte a külvilágot, nem ismerte meg Emesét és Gábort sem és a tudata sem tért vissza a normális mederbe soha többé.

Emese és Gábor hazavitték Klárika nénit, a tiszta, friss ágyneműbe fektették és mindketten egymás vállára borulva zokogtak...

Zokogtak egész éjjel majd reggel Klárika néni megszólalt:

- Nővérke éhes vagyok, kérem a reggelit,- és feje visszahanyatlott a párnára. Már hónapok óta nem ismerte meg a lányát, ha kérdezte tőle a lánya, hogy "anyukám ki vagyok én, megismersz?" Annyit mondott, hogy "biztos, hogy te vagy az anyukám, vagy a nagymamám, vagy az unokám? Vagy Te vagy a nővér"?

Ilyenkor Emese könnyeivel küszködve ráhagyta Klárika nénire, hogy "igen anyukám, én vagyok a nővér".

Még egy pár évig élt így Klárika néni, egyre többször lett rosszul és egyszer egy hideg hajnalon nem ébredt fel többé.

Emese zokogott, pedig tudta, hogy ez be fog következni, felkészült rá, illetve fel lehet erre készülni?

De legalább tiszta lelkiismerettel temették el Klárika nénit, akit utolsó leheletéig gondoztak. Nem volt könnyű feladat, de tisztességesen helytálltak, emberhez méltóan.