Otthon Óbecsén

Óbecsei nagy templom előtt ülve
csak néztem azt a sok ismeretlen embert,
's magamban azon gondolkodtam, mikor
elmentem, mindenki ismert engem.

A templom is csak oly némán nézett rám
úgy látszott neki is már idegen voltam,
de most azok a templom kerti nagy fák
nekem csak ők integettek vissza búsan.

Azt hallottam lassan kihal a magyar
de azt én ma már nem is nagyon hiszem
mert ott az az egy óra hossza alatt
vagy tíz állapotos nő, ment mellettem el.

Úgy élveztem az ismerős beszédet
otthon még ma is, úgy beszélnek mint régen,
nem rövidítik meg a szép szavakat
lenn Vajdaságban, ott az alföldön, délen.

Abból a karcsú szomszéd Juliskából
ma már egy meglett Juliska néni lett,
az a kis nyiszlett, sovány Józsika ma
már úgy néz ki, mint egy dupla sziluett.

Én sem vagyok ma már az aki voltam
negyvenes nadrág, az ma már ötvenes lett,
a mosópor sem az, ami régen volt
mert minden ingem mosás után összemegy.

Naponta jobban 's jobban érzem magam
nem érdekel az, hogy mit gondolnak rólam,
azt teszem amit a szívem kér tőlem
mert az ő kérése, sohasem nívótlan.

A józan ész nálam sokszor a vesztes:
„Látod ezt sem kellett volna mondanod most!” –
„Mért nem szólsz előbb – mért mindig utána?”
„Mert tudom, hogy rám hallgatni sohasem fogsz!”

„A hetven évben, többször is rád hallgattam,
de rád hallgatni néha egy kicsit veszélyes,
de ha egy kérdésre szívvel adok választ, az
lehet, hogy nem mindig helyes, de soha sem téves.

Tóni    2014 November 04