Sztrók

Fáradt testem esti pihenőjére tért,
álmaim tündére boldogságról mesélt.
Az árnyak hajladoztak, mint aki eseng,
beszűrődő fényük, a függönyön dereng.

Gondolataimban könnyű szárnyon szálltam,
édes emlékezés utcájában jártam.
Hajnalodott, fülemben mi ez, dobpergés?
Eszmélek, ébredek, jött egy fura érzés!

Zuhanok, szédülök, és nem nyílik szemem,
nincs mellettem senki, ki megfogná kezem!
Forgott a szoba, és zavaros volt minden,
szobormerevségbe lettem, riadt, tétlen.

Félelem járta át rettegő lelkemet,
felettem a halál, madárként repkedett!
Lazult a rosszullét, valamit engedett,
hideg szorítása megszűnve, elveszett.

Óvatosan nyúltam a telefonomért,
reszketve kiáltok jajszót testvéremért!
Délután már fekszem a kórházi ágyon,
drága gyermekeim rémült arcát látom.

Szerencsére most már jó kezekben voltam,
csodálom ma is, hogy nem feküdtem holtan!
Hű barátaim, kik mellettem voltatok,
könyörögve értem, sok imát mondtatok.

Köszönöm igazán, hálás vagyok nektek,
jó érzés, hogy vannak, akik így szeretnek.
Hazatérek újra, s majd újból remélek,
mint akit az "égben" életre ítéltek.