Szívet csak szívet

 

Az alkony-szürkén áttör milljó fénypont

És mind-mindahány énfelém ragyog,

Ki megyek némán,komoran, merengve

A Lánc-hidon át... És kocsin, gyalog,

Meg autókon rohannak mellettem

Emberek: kikben szintén én vagyok!

 

Én vagyok: Fiad! Világot-teremtő

Atyánk, ugy-e mi mind egyek vagyunk?

Ugye éretted, benned, általad

Örülünk, sírunk, jajgunk, rohanunk?

Ugye Te ölelsz örökös-magadba,

Amikor egyszer összeroskadunk?

 

Folyam, tenger, lég, paloták, gyár, pincék

Szent Élet-csodád dús kiáradása...

Ugye Teremtőnk nálad meg van irva

Agyunknak minden, minden villanása?

Te akartad, hogy ki úgy cselekedjék,

Mint parancsolja létének folyása!

 

Atyánk, káprázat vagy szörnyű valóság

Vagy fényárnak kábulata csupán,

Hogy vérnek, átkos-rút véresnek látom

A folyót... mintha a sok enyhe hullám

Pillanat alatt megváltozott volna —

Atyánk, sírok szebb látomás után!

 

Menyasszonyomat akarom látni,

E bájos-komoly, pajzán lét-csodát

És kedveseimet és a szebb jövőt!

Ó küldd el rólunk a ma nyomorát!

Ó semmisíts meg gyűlöletet, átkot!

Atyánk, ha soha, most tegyél csodát!

 

A hid közepén, pillérek mellett

Torz, csonk pária alamizsnát esd —

Atyánk, mi Tőled mégis elszakadtunk:

Prófétát: Költőt, szivet csak szivet:

Mert nem enyhíti semmi, semmi más ezt!

 

Éter s folyam közt bús-idegenül

Vánszorog, szédelg a Költö: Fiad —

Atyánk, Te tudod, hogy ma nem járunk mást,

Mint megannyi ily rettendő hidat!

Atyánk, ne engedd, hogy rútul elvesszünk,

Atyánk, ó add hogy kövessék Fiad!

 

Budapest, 1923. március.

 

Simon Menyhért: 1897–1952

 

Herz nur Herz

 

Millionen Lichtpunkte im Zwielicht grau

und wir sind alle hier, mit gleichem Gruss,

ich gehe nachdenklich düster hinaus

durch die Kettenbrücke … mit Kutsche zu Fuss,

‘d sie rasen in Autos an mir vorbei

Leute: In denen bin ich auch im Schuss!

 

Ich bin es: Dein Sohn! Und ein Weltschöpfer,

unser Vater sind wir nicht alle eins?

Du verstehst es in dir, durch dich nicht wahr,

freuen, weinen, jammern im gleichen Verein?

Nicht wahr, du umarmst uns in ewigen, selbst,

wenn wir brechen bei täglichem Einmaleins?

 

Fluss, Meer, Luft, Paläste, Fabrik, Keller

eine reiche Ausstrahlung deines Lebens,

gell, unser Schöpfer hat bei dir beschrieben?

Alles, auch jeder Blitz unseres Gehirns?

Du wolltest, dass sie sich so verhalten,

wie befielt es der Fluss seines Lebens!

 

Vater ist der Illusion oder Realität,

oder nur die Benommenheit des Lichts,

das sehe ich so, das Blut, verdammt blutig

ist der Fluss … wie vieles sanften Blitzs

und als hätte sich in ganz verändert,

Vater, ich weine um ein schöneres nichts!

 

Ich möchte meine Braut sofort sehen,

dieses charmant-ernste, frivoles Wunder

‘d meine Lieben die bessere Zukunft!

Sende das heutige Elend runter!

O zerstöre bitte den Hass, den Fluch!

Vater, wenn nie, dann tue jetzt ein Wunder!

 

In der Mitte der Brücke, bei den Pfeilern

gib dem krummen, verkrüppelten Almosen

Vater, wir sind immer noch von Dir getrennt:

den Propheten, Dichtern, das Herz nur das Herz:

Denn nichts, gar nichts anderes, das lindert!

 

Er wandert zwischen dem Äther und Strom,

der Dichter schleppt sich schwindelig: dein Sohn

Vater, du weisst, dass wir nichts anderes haben,

nur die fürchterlichen Brücken Syndrom!

Vater, lass uns nicht so verloren gehen,

Vater, lass es zu, dass dir folgt: dein Sohn!

 

Budapest, März 1923.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni