Sonkamérgezéstől sóhajtozom és iszom a nagy bögre vizeket, mert a sót ezúttal nem én mértem.
Közben a magam sületlen-serdületlen módján gondolkozom, néha hangos szóváltásba keveredek velem.

Húsvét. Az ideiben kevesebb volt az áhítat, több a békesség. Egyre másabbul látom a világot, évről-évre.
A saját húsvétom miatt lenne? Meglehet.
Ezúttal talán megrostáltam akaratlanul az ismeretségi kört - szelességemnek hála, nem vittem magammal sem telefon-töltőt, sem internet-kártyát. Eleinte bosszankodtam, aztán rájöttem: évtizedekig megvoltam nélküle. Ha valaki  felhúzza az orrát, mert nem kapott nyuszis képeslapot vagy viccelős sömösöt, hát egészségére. Csak nehogy eső jöjjön, mert hát ugye akkor...

Régebben...
kiválasztottunk egy-egy képeslapot és vagy kollektíven, vagy egyénileg megírtuk, elküldtük - én gyakran drukkoltam, hogy még ünnep előtt odaérjen.
Készülődtünk: nagytakarítás, sonka-, tojás-, torma, sötöbö beszerzése. Saját magunk nagytakarítása és csinosítása. Szőttes terítő, ünnepi étkészlet előszedése. Fészekgyártás, vadvirágokkal feldíszítés.
Csapatostul irány a mise, a feltámadási körmenet, aztán gyors toalettváltás, majd sáskaraj módjára vetődés a vacsorára. Ha volt érdekes film, tévénézés.
Végül a harmadik sonkafogyasztás után jöttek a mérgezés tünetei, melyek történetesen megegyeznek a gyomorrontás tüneteivel.
Locsolkodók. Pirulós főhajtások, erős illatok, víz esetén nagy sikítozások és nevetések. Megbékélés, hímestojás és/vagy valamilyen édesség átadása.

Most már nem küldünk képeslapot, nem vesszük elő a szőttest, inkább csak a damasztot és rá a nyuszikás-tojásos terítőt. Ünnepi étkészlet? Ha nem felejtjük el, előkerül. Anyukám félti, mint a szőttest is...?
Fészket már nem gyártunk, vénleányok vagyunk - én átnyergeltem a párnacsücskire helyezéssel, mostanában csokit osztok. Valahogy sikere van...
Misére menő csapatunk két fővel: nagyival és anyuval kevesebb.
Zaklatott hétköznapok után végre jólesik egy kis elzárkózás, telefonok és egyebek kikapcsolása, szép időben egy kis virágszedés, nagy sétával egybekötve.
A locsolkodásból kb. tíz éve teljesen kiszerettem. A fiatalok nemtetszésüknek adtak hangot, miszerint mégiscsak illendőbb volna hímestojás és csoki helyett mondjuk legalább egy százast adni?!
Kezdtem nehezen viselni a bódító pacsulikat, alkalmanként 4-5 hajmosást egy nap...váááhhhö, a lavór vizek ellen pedig már a csontozatom is erősen tiltakozott! Megvénültem, vagy mi.

Csak a szeretteimmel akarok együtt lenni, örömöt szerezni, örömöt elfogadni. Megpihenni. A magam új módján ünnepelni.
Úgy tűnik, ezen a lejtőn nincs visszaút. Jó, egyes Öreglányok szerint ez az én lejtőm voltaképp emelkedő. Legyen. Attól még a külvilágnak lejtő, hogy egyre kevésbé érdekelnek a világi dolgok, megelégszem egy virágszállal, egy madárdallal, egy mosollyal.
Hogy nem adogatok boldog-boldogtalannak puszikat (levegőbecuppanóst, mert az arcraérős gusztustalan!), műmájer öleléseket. Csak keveseknek, ritkán. Micsoda tőzsdemanipuláció az érzelemnyilvánítás árfolyamán!
Persze más okom is van, ám ez nem publikus. Eddig egyetlen bizalmasom van, akivel titkaim is megosztom.
Ellenben képes vagyok segíteni, ha hagynak. Kiborult szatyrot összeszedni, babakocsit le-, felemelni, ajtót kinyitni, ha nagyritkán nem néznek rablónak és még bírom is, nehéz szatyrot cipelni, meghallgatni. Ingyen.

Néha megörülni a megőrülés helyett, az de jó!
Ma lehetőségem volt rá. Részem volt egy jóillatos, cserébe pusziadós  és egy vicces-visítós locsolásban. Kicsit visszakaptam a reményem erejét, elfogadtam ezt a kis örömöt.

Elteszem nehéz napokra.