Zászlót reptet a szél
napsütéses reggelen,
estére már csak csüng
esőtől ázottan.
Kockaköveken vér
keveredik permettől
hulló könnyekkel.
Ketrecbe zárt oroszlánok
hada üvölt, rázzák rácsukat
aggok, nőstények,
ifjak, gyermekek,
mind vicsorogva néznek
farkasszemet a kívülállókkal.
Karókkal bökdösik testüket
a rácsokon át, talán nevetve,
szavakat kiáltva, hergelve.
Hát nem tudjátok,
hogy erre vártunk már rég?
Csináljátok csak,
haragunk egyre nő!
Mint ahogy erőnk is!
Feszüljetek neki, törjetek ki!
Eljött az idő,
ne hagyjátok abba!
Lobogjon újra fennen
a piros-fehér-zöld!
Rácsok törnek, szemek villognak,
nekiindul a had,
de útjukat állják a háztájiak.
Vaddisznó verekszik libával,
tigris nyúllal, malaccal.
Óljukban lapulnak a gyávák,
gágogva tervezik újabb ketrecünk.
Majd döntés születik:
rezervátumban a helyünk.
Kolduskenyér ételünk,
sós víz italunk.
De olvastuk mi azt a mesét,
és megtanultuk rég,
háromszor verjük vissza,
mit most tőletek kapunk.
Lesz még szabadság,
lesz még hajló búzakalász,
lesz még itt tűz és lángolás.
Nem hagyjuk abba,
hangunk halljátok mindig,
mert mi vagyunk a Suttogó Vadak.
Fületekbe ólmot önthettek,
szavunk akkor is agyatokban cseng.
Mi nem bégetünk, mint a birkák,
Mi üvöltünk, mint a farkasok!
Zászlónk újra fenn lobog!
Őseink Szellemei,
Magyarok Istene
Segíti harcunk.

2009. április 14.