Mi az mi forró tűzként

A lelkembe robbant?!

Mint viharzó sasmadár,

Mely férget lát a földön

Úgy csapott a szenvedés rám,

S eget, földet elöntött.

Markol keményen,

Nem kérdi, mi fáj,

S hogy a szívem mért sajog

Néma, rideg itt e táj

A nap is hidegen ragyog.

Magas szikla tetején

Leteszi terhét a madár,

Kárörvendőn a mélybe néz

Hol hömpölyög a zúgó ár.

Ítélő bíróként csattan

Ércesen a hangja:

“Utolsó sóhajod mondd!

Hisz közönykarmom erős,

Undorcsőröm éles!

- hisz érzed!

S te mégis csodálsz?

Mégis szeretsz?

Megöllek! – puhány!

“szerelempajzsod” meg nem véd!

S te mégis simogatsz?

Ó nézd a folyó ott alant,

Hogy bömböl, zúg és tombol,

Törékeny “érzelemtested”

Porrá omolna szét,

Csak egy mozdulat!

De lásd ezt nem teszem

Élvezd sanyarú életed,

Te választottad, ím legyen!

Láthatsz, csodálhatsz,

Imádhatsz is, - de távolról ám!

Mert ha szerelempajzsod

Megsimítja fénylő, kényes tollamat

Megtudod milyen éles csőröm,

Kegyetlen erős karmom van!

Állok hát föld és ég között,

Lelkem tüze ég,

Egy pillanat volna a vég,

De NEM! Én mégis imádom,

Szépséges “sasmadaram”

S ha fázni látszik álmában,

Szerelempajzsom óvatosan

Ráborítom. Vigyázva,

Mert tudom erős karma

És éles csőre van