Az éjszaka folyamán a falucska postaládáiba felhívást csempésztek. Megsárgult, kék vonalas füzetlapon dülöngélő írás hirdette: „Papírgyűjtés lesz. Felesleges újságjukat helyezzék a kapu elé péntek este hét óráig. Színes újság nem kell. Karton jöhet. Aláírás: Iskola”. A lakók lakonikus nyugalommal vették tudomásul a hírt, noha az iskola, évekkel ezelőtt – a többi falusi iskolához hasonlóan - bezárt.

A konyhában a csonka gyertya kormozva égett az asztalon. A borostás férfi hajlott háttal görnyedt egy gyűrött, valaha szebb napokat látott iskolai füzet fölé. Ceruzájával nehézkesen, reszketeg szálkás betűket szántott a lapokra. Görcsösen vigyázott, hogy írása olvasható legyen. Igyekezetében kicsit a nyelve hegyét is kidugta, mely kisiskolás külsőt kölcsönzött az amúgy nyugdíjas korú férfinek.
Az irka valamikor a fiáé lehetett. Régen volt, talán igaz sem volt… A temetőben már tíz éve is elmúlt, hogy utoljára járt. A baleset idején még a városban laktak, ezért temették a fiút az anyja mellé. A férfi túlélte az autóbalesetet, de a maradandó sérülései miatt hamarosan rokkantosították. Ez egyet jelentett a városi lét feladásával. A kevéske nyugdíja nem tette lehetővé a tanácsi lakás fenntartását. Kiköltözött a közeli faluba, egy szerény parasztházba, a könnyebb élet reményében. Magányán nem szándékozott osztozni senkivel. Nem tartott kapcsolatot a falu népével, egyedül akart boldogulni. Mégis hónapról-hónapra egyre nehezebben élt. Volt víz ugyan a kútban, de az áramot már rég kikötötték. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Neki egyebe sem maradt, csak a remény. Reménykedett, hogy az egyetlen lényt, akit megtűrt maga körül, a loncsos bundájú kóbor kutyát képes lesz etetni. A férfi általában a hónap közepétől csak zsíros kenyeret rágott. A zsírt a harmadik szomszédban élő öregasszony hagyta egy zománcozott piros fazékban a tornácán, míg ő a kutyát kereste a határban. Aztán abban reménykedett, hogy nem került sintérkézre Fickó, mikor egy hét után sem jött haza. Tényleg nem fogták be. A falu szélén taposta el egy személyautó. Az ölében vitte haza az elpusztult jószágot, és az udvarában, az ecetfa alá temette el.
Reménykedett, hogy megéri október tizenhetedikét, a hatvanötödik születésnapját, mert attól fogva ingyen utazhatott. Nem voltak elérhetetlen álmai az úti célt illetően. Nem vágyott különleges helyekre. A városi temetőbe akart eljutni felesége és fia sírjához. Tíz év után úgy várta a halottak napját, mint gyermekkorában a karácsonyt. Azonban a hűvös őszi napok beköszöntével egészségi állapota is rohamosan rosszabbra fordult. Fázósan gubbasztott naphosszat a hideg vaskályha mellett. A fásfészer üresen tátongott, a házból már minden éghető anyagot eltüzelt. Csontjaiba hasított a fájdalom, beleit élesen karmolászta az éhség. Voltak percek mikor úgy érezte, jobb lenne, ha örökre elaludna. Nem hitt a túlvilágban, egyszerűen belefáradt az életbe. Aztán egy napon, amint félálomban kucorgott a hokedlin, éles csörrenésre riadt fel. A konyhakredencen álló üvegezett fénykép, mely fiát és feleségét ábrázolta, minden különösebb ok nélkül lehullott a konyha kövére. Ijedtében tágra meredt szemmel nézte a konyhában szerteszét csillámló üvegszilánkokat. Pár perc álmélkodás után erőt vett magán, és nehézkesen feltápászkodott a kályha mellől. Öregesen odacsoszogott a szekrényhez, és a törmelékből kiemelte szerettei képét. Nyöszörgő jajongás ütötte meg fülét. Körülnézett, de rajta kívül senki nem volt ott. Percekbe telt mire felfogta, hogy ő az, aki nyöszörögve siratja múltját és jelenét. Hosszú évek keserűsége egyszerre tört utat magának. Időtlen idők óta visszatartott könnyek áztatták sovány, aszott arcát. Percekig vagy órákig állt ott - kezében szorongatva a fotót -, maga sem tudta. Ahogy a könnyei elapadtak, úgy tért vissza testébe az élet. Jelnek érezte a történést. Újra reménykedett, hogy még megéri a másnapot. Csak ne lett volna máris olyan hideg! A tél pedig fenyegetően közeledett. Az arcát hirtelen elöntő mosolytól, mintha megfiatalodott volna, lázasan kereste elő a fiók mélyén lapuló iskolai füzetet, és a késsel faragott piros ácsceruzát.
Péntek este hét órára a faluban csaknem minden ház előtt takaros rendben sorakoztak az újságpapírból épített kupacok. Az idős férfi viseltes lenvászon zsákokba gyömöszölte őket. Éjfél is jócskán elmúlt, mire biciklijén az utolsó fordulót haza tolta a portájára. Az éjszaka folyamán már vidáman füstölt a parasztház kéménye.

Ez így volt minden évben október tájékán. Némelyik háznál a papírkínálat kiegészült megunt kisbútorokkal, kosárnyi hasogatott fával, szalonnával, gyümölccsel. A faluban iskolai papírgyűjtést tartottak, pedig évek óta lakat volt az épületen.