(Csilla és Péter története - 2. rész)

Az ősi családi ház a vidékre oly jellemző alacsony dombok által védelmezett völgyben állt. A virágtengerrel körülvett egyszintes épü- let szerény külseje hívogató, meleg családi fészket sejtetett.

A ház előtti veranda faládáiban gondosan ápolt virágok sütkéreztek a délutáni napsütésben. A vakítóan fehérre meszelt falak, a sötétzöld zsalugáterek és a fehér fakerítés mind-mind mesebeli díszletre emlékeztettek – ez mégis valóság volt. A Barkóczy család otthona immár évtizedek óta.

A család feje ebben az évben töltötte be a negyvenedik évét. Szerette a gazdaságot, amelyet apja halála után egyedül irányított, évekkel ezelőtt mégis teljesen más elképzelései voltak további életéről. Másodéves joghallgató volt, amikor apja hirtelen halála egycsapásra megváltoztatta az életét. Tanulmányait megszakította és húszéves fejjel átvette örökségét : a farm irányítását.

Édesanyja teljesen beleroppant a veszteségbe, s nemhogy segítette volna fiát a rázúduló feladatok ellátásában, depresz- sziós magányába zárkózva még nagyobb terhet tett annak a vállára.

Péter lelkesen vetette magát a munkába. Az addig szeré- nyen jövedelmező vállalkozást mindenképp meg akarta védeni az összeomlástól. Tudta, hogy óriási kockázatot vállal, mégis hiteleket vett fel a birtokra, s az addig kizárólag mezőgazdasági jellegű termelést sertésállománnyal egészítette ki. A gyümölcs és a burgonya nem volt biztos bevételi forrás, de a sertéste- nyésztés jó üzletnek bizonyult. A fiatalember alig öt év alatt kifizette a kölcsönöket, és nevet is szerzett magának a termelők körében. Sajnos nem sok ideje maradt anyja lelki gondjaival foglalkozni, s csak későn döbbent rá, hogy elkésett.

Egy szeptemberi délutánon Péter éppen az istállóban tartózko- dott, amikor lélekszakadva rontott rá a házvezetőnő, mert anyját a padlón fekve, görcsökben találta. Péter a hírtől letag- lózva állt egy néma pillanatig. Úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj.

- Péter, kérem... – hallotta a házvezetőnő sürgető hangját. Erőt vett hát magán és futott, ahogy a lába bírta. A házhoz érve kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy rohant az asszony szobája felé. Az ajtóhoz érve szörnyű kép fogadta: anyja a padlón feküdt halottsápadtan. Szeme üres tekintettel meredt a semmibe, légzése akadozott – inkább hörgéshez hasonlított, miközben a végtagjai idétlenül vonaglottak. Péter hátán végig- futott a hideg a látványtól. Egyszerre tört rá a félelem és a bűn- tudat, miközben anyja mellé térdelt a padlóra, és lágyan beszél- ni kezdett hozzá.

- Itt vagyok, anya. Én vagyok az, Péter. Az orvos azonnal itt lesz, nyugodj meg, kérlek.

Az asszony keze után nyúlt, két tenyerébe fogta – úgy érezte, mintha egy halott kezét érintette volna. Érzékelte a szabálytalan pulzust, és egyszeriben nagyon gyámoltalannak érezte magát. A sírás fojtogatta a torkát, amikor letörölte anyja hideg veríték- ben úszó homlokát. Aztán hangokat hallott a bejárati ajtó felől – remélte, hogy az orvos érkezett meg. Bizakodva nézett újra az asszony arcába, akinek ekkor már csúnya hab jött a száján, majd öklöndözni, végül hányni kezdett. Péter érezte, hogy őt is a rosszullét környékezi, de ekkor megérkezett az orvos és kitessékelte őt a szobából.
Kezébe temetett arccal ült a tornác lépcsőjén, mialatt sírva fo- hászkodott, hogy az ég ezúttal legyen irgalmas hozzá. Tudta, hogy az apja rajongásig szerette a feleségét, s amikor meghalt, Péter azzal, hogy átvette apja helyét a gazdaság irányításában, megpróbált minden elvárásnak tökéletesen megfelelni – némiképp kárpótolni anyját a súlyos veszteségért. De ebben az embert próbáló nagy igyekezetben nem vette észre, hogy mennyire eltávolodtak egymástól. Soha nem jutott ideje arra, hogy beszélgessenek, s szinte már alig találkoztak, mert Pé- ternek mindig akadt valamilyen „fontos“ elintéznivalója. Így az asszony egyre inkább áldozata lett beteges magányának.

Az orvos hangjára riadt fel a gondolataiból. – Fiam, édes- anyádnak súlyos szélütése van, azonnal kórházba szállítjuk, és a megfelelő vizsgálatok után remélem, majd többet tudok mondani. A család orvosa, Péter apjának hosszú éveken ke- resztül testi-lelki jóbarátja, egy utolsó meleg kézfogással magára hagyta a fiatalembert. Beszállt a mentőautóba, hogy bekísérje betegét a városi kórházba. Péter összetörten nézett a távolodó jármű után, s amikor megfordult, beleütközött a csendben sirdogáló házvezetőnőbe. Önkéntelenül kitárta felé a karját és magához ölelte az asszonyt. Néhány perccel később pedig már szélsebesen száguldott kocsijával a város irányába.

A kórházba érve az ügyeletes nővértől megtudta, hogy a beteg még mindig nem tért magához, és az orvos sem végzett a ki- vizsgálásokkal. Hosszú perceken, vagy talán órákon keresztül várakozott önmarcangoló gondolataiba merülve, míg valahon- nan a távolból valaki halkan a nevén nem szólította. Egy kö- zépkorú ápolónő állt meg mellette. – Az édesanyja az intenzív osztályon fekszik. Most egy pár percre bemehet hozzá – közölte barátságosan. - Később a doktor úrral is beszélhet. Péter elcsigázva követte a nővért a szobáig, ahol az anyja feküdt különböző gépekre és monitorokra kapcsolva – mintha ő maga is csak egy gép lett volna.

- Istenem, anya... Ne add fel, kérlek! – suttogta halkan és megsimogatta a sápadt arcot. Keserű ízt érzett a szájában, és éles tőrként hasított belé a gondolat: mennyire egyedül van. Az apja meghalt, testvérei nincsenek. Ha most az anyját is elveszí- ti, nem lesz többé családja. Nem tudott, és nem is akart meg- barátkozni ezzel a gondolattal. Elnézte a vértelen ajkakat, melyek oly sokszor becézték gyerekkorában..., és sírva fakadt.

A hazafelé vezető úton az orvos szavain gondolkodott, misze- rint feleslegesen marad bent a kórházban – anyja állapota még akár hosszú hetekig sem mutathat semmi változást. Igyekezett megnyugtatni őt, és közölte, hogy ha bármilyen új fejlemény lenne, azonnal értesíteni fogja. Péter mégis furcsa érzésekkel indult el. Valahogy nem bízott az orvos szavaiban. Volt egy olyan érzése, hogy csak el akarta távolítani, le akarta rázni őt. Bár azt ő maga is belátta, hogy feleslegesen ücsörögne a váró- teremben. De azért másnap reggel újra megjelent a kórházban. És ez így ment majdnem három héten keresztül.

Beköszöntött az október. A földeken óriási lendülettel folytak a munkálatok. A férfi hajnaltól késő estig dolgozott és ingázott a kórház és a családi ház között. A kimerültség és az álmatlan éjszakák fekete barázdát rajzoltak a szeme alá. Sokat fogyott az elmúlt időszakban, szinte már csak árnyéka volt önmagá- nak.

Űzött vadként indult el ezen a reggelen is a városba, hogy meglátogassa az édesanyját. A forgalom gyér volt, mégis lassan haladt a szakadó eső miatt. Mire a parkolóból a kórház bejáratához ért, csurom vizes lett, de nem törődött vele. Futva érte el a liftajtót, hogy még idejében beszállhasson. A szűk helyiségben rossz volt a levegő, s ő a sarokba húzódva próbálta meg egy kicsit összeszedni magát. A negyedik emeletre érve kiszállt a liftből, majd balra fordult a szűk fo- lyosó felé, amikor az ügyeletes nővér hangja megállította.

- Kérem, uram, most nem mehet be! – mondta, és bocsánatkérően nézett a férfira.

- Valami baj van? – kérdezte ő, de a nő bátorítóan rámosolygott. – Csak rutinellenőrzés. Az édesanyjának éjszaka felszökött a láza, de ez előfordul ilyen esetekben. – Udvariasan belekarolt a férfiba és az előcsarnok felé vezette. – Ha lenne szíves, itt várakozni addig – és a kényelmes bőrfotelekre mutatott. Péter megadóan bólintott és belépett a helyiségbe.

A váróterem teljesen üres volt, kivéve azt a három embert, akik az egyik sarokba húzódva néma csendben üldögéltek. Mélysé- ges fájdalom ült az arcukon – Péter akarata ellenére is megbá-

multa őket.Az ötvenes éveiben járó őszülő férfi arcán meg-megrándult egy izom. Jobb karjával törékeny fiatal nőt vont magához, aki hálásan simult a férfi vígasztaló karjainak
ölelésébe. Péter nem látta tisztán a nő arcát, valahogy mégis érezte, hogy az az arc: gyönyörű. A nő a fejét lehajtva csönde- sen sirdogált, kezét ölébe ejtve parányi fehér zsebkendőt szo- rongatott. A tőle kissé távolabb ülő férfi arcát kezébe temetve várt, majd időnként felállt és néhány ideges lépés után újra visszaült a helyére. Valami szörnyűség történhetett – villant át Péter agyán, és őszinte együttérzés ébredt a szívében ezek iránt az emberek iránt.

A várakozás percei egyre hosszabbra nyúltak, és Péter tekinte- te önkéntelenül is mindig visszatévedt a három emberre. Meg- próbálta kitalálni kik lehetnek, ezzel is elterelve saját kusza gondolatait.

Leginkább a fiatal nő izgatta. Karcsú testének minden mozdu- lata, az egész tartása mérhetetlen fájdalomról árulkodott. Péter tudta, hogy nem lenne szabad így megbámulnia, hogy tolako- dó magatartása sértő lehet, mégsem tudta róla levenni a sze- mét. És ekkor a nő felemelte a fejét és egyenesen Péter szemé- be nézett. A férfi szívverése kihagyott egy pillanatra. Soha éle- tében nem látott még ilyen különleges arcot. Szinte már töké- letes volt – és ő megbabonázva nézte. Leginkább mégis a nő szemei ragadták meg. A sűrű szempillákkal keretezett sötét szempár, a fájdalomtól és a félelemtől megrettent szomorú tekintet, melynek mélységeiben Péter szinte elveszett. Önkénte- lenül felé biccentett – jelezve, hogy átérzi annak minden fájdal- mát, de a nő szemében valami furcsa kifejezés jelent meg, és a férfi megrettent ettől az elutasítástól. Betolakodónak érezte ma- gát egy olyan ember magánéletébe, akit nem is ismer, akihez semmi köze. Mérhetetlenül elszégyelte magát, hisz nem ezért van itt... Hirtelen újra az anyjára kellett gondolnia.
Türelmetlenség lett úrrá rajta, míg végre szólt a nővér, hogy most már bemehet hozzá.

A belépő férfit már várta az orvos. Barátságosan üdvözölte, majd közölte vele, hogy bár az asszony láza már csökkenőben van, újabb aggasztó jeleket észleltek.

Péter elnézte a békésen pihenő asszonyt, akinek az arcszíne már sokkal élénkebb volt, mint az utóbbi hetekben bármikor, és nem értette az orvos aggodalmát. Az, mintha csak kitalálta volna mire gondol, megjegyezte: - Az édesanyja ugyan jobb színben van, de ez inkább a hőemelkedéssel magyarázható. Ami aggaszt – tette hozzá óvatosan, - az a vérnyomás ingado- zása és bizonyos anyagcsere zavarok. Péter feszült arcát látva úgy döntött, őszinte lesz hozzá. – Minden jel arra utal, hogy fordulópont áll be az édesanyja állapotában. Hogy milyen érte- lemben, ezt sajnos nehéz lenne megjósolni – tette hozzá ko- moly arccal. – Úgy érti, hogy bármi bekövetkezhet? – riadt meg Péter. – Nagyon sajnálom, uram – jött a válasz. – Mindenesetre jó lenne, ha itt tudna maradni vele. Sajnálom, de most mennem kell – szabadkozott az orvos, és elhagyta a kór- termet.

Péter egész délelőtt fogta anyja kezét. Babusgatta, cirógatta, mint egy kisgyereket. Az asszony nyugodtan feküdt, nagyon békésnek tűnt – mint egy alvó gyerek. Péter egyre bizakodóbb lett, megpróbált nem gondolni az orvos reggel elhangzott kétértelmű szavaira. Néha-néha rápillantott a monitoron megje- lenő szabályos grafikonra, az élet biztos jeleit közvetítő szer- kezetre. – Anya, bárcsak hallanád, amit mondok! – sóhajtotta. Nézte a szelid arcot, és várta a bizonyosságot, hogy az asz- szony jobban lesz. – Annyi mindent nem mondtunk még el egymásnak... és most annyira fáj, hogy elszalasztottam az alkalmat – mondta fátyolos hangon. – Tudom, hogy te és apa..., hogy mennyire... – akadozott a nyelve míg kibökte - szerettétek egymást. És amikor meghalt...- nem bírta folytatni. Kétségbeesetten kapaszkodott az elernyedt kézbe. Ekkor fur- csa hangra lett figyelmes. A monitoron villóztak a fények, és hallotta, tisztán hallotta a suttogást: „Péter...“ Az asszony sze- mei felpattantak és tiszta értelemmel néztek a férfi arcába.

– Mennem kell, fiam. Péter még mindig fogta az anyja kezét, amikor egy könnycsepp gördült végig a meggyötört arcon, és a semmibe révedt a tekintete.

Ápolónők és orvosok rohantak a szobába, de Péter még min- dig dermedten állt az ágy mellett. Hallotta a sípoló hangot, látta a végtelen csíkot a monitoron, és lassan elengedte az elernyedt kezet. Kábán tűrte, hogy valaki kivezesse a folyosóra és leül- tesse.

Hosszú percekig tartott, míg agyában megfogalmazódott a gondolat. És amikor három szomorú arcú ember – köztük egy fiatal nő – elhaladt előtte, felemelte a fejét és hangosan ki- mondta: „Vége mindennek. Meghalt.“ Egyenesen azokba a sötét szemekbe nézett, melyek most már nem voltak olyan elutasítóak. Pillantásuk egy néma percig összefonódott, ahogy néztek egymásra a szűk folyosón. Ugyanazt a fájdalmat látták egymás szemében, ugyanazt a gyötrelmet, ugyanazt a kínt. A halált, az elmúlást, és a mérhetetlen veszteséget...