Az utca éled, mintha nem is félne
az elmúlástól, - hozzá mikor tér be -,
pedig szűkül a nap, ronggyá hasad már a fénye,
halkul a dal, egyre messzebb ring zenéje.

Minden arcnak nyílik valahol egy ablak
jó-reggeltre, végül isten-nyugosztaljra.
Nyújtózkodik, Világot nyit ma is a reggel,
sötétséget oszlat mire a Nap felkel.
Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,
közepébe hímzi százszínű szépségét.
Míg tart a fonál kedvét semmi nem veszejti,
 - dolga végeztével másnapig felejti -.
De belefájul már a mozdulatlan tájba
az őszbe fordult sejtek, színek kavalkádja,
és úgy teríti a hó szememre a fátylat,
hogy észrevétlen vakul öröm és bánat.
Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,
örülök, ha maradt egy kevéske része.
Ha rebbenésnyit érint, én attól is félek,
szikrát olthat szele a leskődő sötétnek.

Még dobbanásnyit éled, lélegzik a dallam,
a könyörtelen Idő leinti, mint karnagy.
Az ablakon át tőlem szökik ma az ének,
ám holnap megint másnak halkul el az élet.

2011.09.01.