*francia, dansz mákábr. Jelentése: haláltánc.

Alkonytájt róttam
rőt levelek között
a Csend Kertjében utam,
fényem a csillagok
s a mécsek pislogása derengte be.

Azon gondolkoztam,
a legnagyobb magányban
valóban egyedül vagyunk-e?
Rágtam, rágicsáltam e kérdést,
mint szikkadt kenyérdarabot
mi csak a nyálat csalja ki,
vonakodik adni a falatot
-íme ekkor vettem észre:
egy ifjú társult mellém
enyészet-túrámon.
Leány, ifjú férfiú - nem tudnám megmondani,
arca angyali, ám ruhája
nem sejtet sem keblet, sem erős kart.
Inkább egy serdülő gyermek
volt ő, kit a szokottnál
sudárabbra rajzolt a Mester, az isteni.

Csendben osont mellém.
Tekintete mosolygón fürkészte arcom:
vajon felfigyelek-e rá?
Miről merenghetek
- vagy tán sétálva alszom?
Mikor ránéztem, örvendett szája is,
intett, menjek már vele
s hálából táncolni megtanít.

Megfogta kezem:
s minden megváltozott,
a Végső Kert helyére
nyüzsgő bált hozott...

Hihetetlen, mi nép,
mi minden, mi szép
termett ott e végtelen teremben:
a Holtak Éjének jelmezébe bújt
csendes, üres temetőkertben!

Nyüzsgő forgatag:
gyermek, ifjú, délceg agg;
dús kertek nőttek ott, ahol
korábban sivatag
módjára szürkültek a gyász kövei!
Új meg új táncosok jöttek,
mellénk suhantak, köszöntek.
Azt hittem most már:
álmodom, bár valaki fel tudna költeni...

De zsenge barátom,
kinek isteni módon fénylett mindene,
belémkarolt,
 elszállt a félsz szelleme.
Lejtettem én is a báli táncot
és örömmel teltem el -
láttam, amit csak kevesen láttok,
ezt az emléket nem felejtem el.

Kondult a kápolna harangja,
a víg sereg búcsút sóhajtva felém
eltűnt
miként az ifjú is,
a kedves, szelíd lény
és a dús fürtök, kristályok,
aranyak, ezüstök,
gyöngyök,
káprázatos fények, a virágok,
mind
elillant.

Csak én voltam,
a szipogó mécsek, koszorúk,
komor kövek,
tenger deres, szürke hant,
a bús kápolna
s a holtak alant.