Útvesztőkben bolyongok.
Annyira régóta, hogy már arra sem emlékszem, milyen lehet az egyenes út.
Az egyenes út, amely elvezet egyik helyről a másikra. Az egyenes út, amely tervvel kezdődik. És határozott cél áll a végén.
Indulatokból font kerítéseket kerülgetek, dühből, elkeseredésből kisarjadt, ágas bogas bozót sűrű, hegyes tövisei nyúzzák le a bőröm.
Gyűlölöm a labirintusokat.
Épp csak kikeveredem az egyikből, s már egy másikban találom magam.
Amikor úgy tűnik, eljutottam végre valahová, kiderül, csak most kezdődik a küszködéssel, fájdalommal teli bolyongás.
Minden vágyam annyi csak, hogy eljussak valahová.
Erdőbe, mezőre, faluba vagy városba, folyópartra vagy kikötőbe.
Nekem oly mindegy…
De ki ebből az átkozott bozótból végre!
Ki innen, mert itt megfulladok!
Érzelmek feszes indái tekerednek körém, ha egyet elmetszek, három nyúl utánam.
Leszorítanak, gúzsba kötnek.
Egyre áttetszőbbé válok, lassan elenyészek, magába szippant a bozótban tenyésző szürke homály.
Kemény, konok akarattal vágtam és vágtam az utat magamnak. Volt, hogy másoknak is.
Erőim végére érek lassan. Segítség kell.
Fogd hát a kezem és vezess.

Végtelen, szabad terekre vágyom.
Ahol nem tornyosulnak elém kínjaim, keserveim.
Végtelen vizek partjára, ahol a homokban ott vannak a lábnyomok…
Szélseperte, vízmosta kövek árnyékába, mohos törzsű fák végtelenébe.
Ligetekbe, ahol a fehér törzsű nyírfák ágai közt a napfényt zöldesre festik az apró levelek.
Szellőt szeretnék.

Nem is!
Szelet. Hideg, friss, erős szelet, amely felszívja a harmatot.
Tavak csillogó, végtelen vizét, hegytetőt, ahonnan visszanézhetek az átkozott bozótra.
Ahol leülhetek, hátam fatörzsnek vetve, és egybe ölthetem szétszaggatott lelkem rongyait.
Bármit elfogadok. Csak szabadon lépdelhessek végre.
Fogd hát a kezem és vezess.