Sálálááá...gyűlölök vasalniiiii!!! Utálok!!! Ilyenkor eszembejut Agatha Christie, aki mosogatni utált. Akkor kanyarodtak az eszébe a legjobb gyilkolászási módok, ilyenkor születtek a legjobb könyvei. Én meg írok egyet... levezetésképpen.

Most fejeztem be. Nézegetem. Mintha nem is két órát piszkálgattam volna a ruhát a vasalóval. "A mosónők korán halnak..." - jut eszembe az idézet. A vasalónők nem. Életben tartja őket a gyűlölet... és hogyan lehet ezt szeretni? Más kettőt kapar a vasalóval, én meg elől cukkolom, hátul gyűrődik, hátul cukkolom, elől gyűrődik. Kész kínszevedés! Ráadásul fehér a ruha, azaz fehér... kicsit szőrös... kicsit nagyon. Itt mindenhol szőr van. A kutyától. Jut bőségesen az egész lakásba. Még a frissen kinyitott tejfelesbigréből is farkasszemet néz rám. Bekúszott... beindázott...valahogy... nem jöttem még rá a titokra. Hiába sepergettem le a pólómról, mielőtt nekikezdtem volna a tortúrának, minden vasalóvonásra újra rákerültek.

A vasaló egy szuperszörny! Nehéz, benne desztillált vízzel, mert vigyázni kell rá. Minek? Csapvizet neki! Szenvedjen ő is! Úgy elhajítom, de úgy... Különben is, nem elég, ha a ruhát bőségesen hulló könnyeimmel locsolom be?! Vagy a véres verítékemmel? És ne mondja nekem senkise, hogy imád vasalni, a kis fodros-bodros ruhácskákat órákig simogatni ezzel az Iszonyattal! Inkább hatszor végignyalom a lakást, kiszidolozom a kilincseket, az összes ezüstneműt (másnál, nekem nincs, de bevállalom), virágokkal hintem tele a bejárati ajtó előtti szőnyeget...mindent, csak ezt ne! Egyébként meg minek vasalni? Holnapra, mire beérek dolgozni, úgyis összegyűrődik. Mintha Fidel szájából rángattam volna elő. Sehol nem fogom rajtuk látni szenvedésem gyümölcsét. De nem dobálom az Iszonyt, nem az enyém.

Az enyém otthon pihen. Sűrűn nem kerül a kezembe. Vigyázok rá! Most kaptam. Karácsonyra. Pedig mindenkinek elregéltem, ha valaki ilyen ajándékkal zaklat, a legkevesebb, hogy forró állapotban fogom telefonkagylóként a fél füléhez nyomni. Vagy mind a kettőhöz... váltogatva. Andris büszkén adta gyönyörűen becsomagolva a kezembe, de szemében láttam azt a huncut villogást, hogy "mooost, most fog kiakadni jóanyám... már nyitja...", keze közben az ajtó kilincsén, villámgyors futásra készen rugózott lábaival, de én csak gyilkos, megvető pillantást vetettem rá. Szememből villámok cikáztak.

Kezemben tartottam a KisIszony-t. Ő nem nehéz, nem érdekli, milyen vizet öntögetek bele, a sima vizet is prímán köpködi kifelé, "sohaelnemtalálva" a vasalt felületet, de bőven juttatva a szélrózsa minden irányába a forró spriccből. Szerintem ő is utál vasalni... vasaló létére. Nem is nagyon erőlteti meg magát, hogy vasalt ruhát csináljon. Amikor leteszem, magaalá pisil... vagy a ruhára... mert ott szoktam felejteni. Néha. Amikor telefonálok, kiszaladok inni, emileket nézegetni, zeneszámot válogatni... szóval sűrűn. Ilyenkor nem égeti meg a ruhát, még erre is lusta. Belopta magát azóta a szívembe. Ő megért engem, ő is macerának tartja a hercehurcát. Nem is nagyon zavarom a lustálkodásban. Amikor mégis dolgoznia kell, előtte elnézést kérek, hogy álmából fölriasztottam. Hallom is, ahogyan sóhajt, amikor visszateszem a helyére. Mélyet, aztán elégedetten, brummogva visszaalszik.

Elfáradtam. NagyIszony teljesen kivette belőlem az erőt. Kiszíííívtaaaa!!!! Elmélázva gondolok a Kicsire. Hiányzik. Hogy én mekkora hülye vagyok!!!!!


2007. január