Valamikor ő is volt fiatal,
megélt ifjúsága benne pihen,
most itt sétál csíkos pizsamában,
barna siltes sapkát, lábán mamuszt visel.

A pathológia előtt ment el,
kezét hátrakulcsolva ballagott,
csak előre, hogy az idő teljen,
ma él még, de holnapra talán halott.

Várja-e valaki, ahogy régen,
vagy élete szinte érdektelen,
csak teljen az idő, fogyjon az út,
s ha fárad, nincs messzire tőle a kórterem.

Pár méterre csecsemők születnek,
boldog apa karján mózeskosár,
ülök egy kórházi parkolóban,
míg anyának elfogy a huszonöt sugár.

Orvosok, ápolók jönnek-mennek,
nézem őket és arra gondolok,
ez a nyaram látványukban tel el,
de boldog lehetek, hogy ma itt vagyok.

Anya él és az életnél nincs jobb,
jól tudják mind, a létért harcolók,
s a világot nyomorékká tevők,
önös érdekből a halálnak sarcolók.

A mamuszos eltűnt szemem elől,
az utat bámulom, ahol haladt,
hogy üzenjen az élők hadának,
egy pizsama valahol nekünk is maradt.

2012. 09. 04.