Csomor Henriett

Engedj utamra napfény

Ostoba novemberi napsugár

ne süss olyan vakítón szemembe,

semmit se látok egyedül vagyok.

Itt e kietlen vidéken az erdőrengetegben,

ahol még a madarak is nagy ívben elkerülnek.

Gidres-gödrös utat figyelnem kell, hogy el

ne esek, mert felkelni nem tudok.

De szerettem ezt a csupasz erdővilágot,

mert itt senki se lát, és szabadjára

engedhetem gondolataimat.

 Ha véletlen könny szökik két szemembe,

senki sem kérdi  miért emészt a bánat.

Bújj már a  két hegy közé, s

ne játssz velem ily tisztességtelenül.

Haza kell érjek sértetlenül.

 Édesanyám tárt karokkal vár a kiskapuba.

Aggódna szegény, ha nem érnék

haza mielőtt az esthajnalcsillag felragyog.

Patak csobogását tehenek kolompja

elnyomja, gazdasszonya istállóba hajtja

 esti fejésre.

Kopasz vén fák isten veletek,

tavaszig még sokat pihenhettek.

 2016. január. 10