.

 

 

 

 

Veronika a fővárostól negyven kilométerre élt ötéves kisfiával Ákossal. Művészlélek volt, szabadidejében festegetett, olyannyira jól tudott, hogy "felfedezték" és rendelésre is készített festményeket. Ugyanakkor gazdálkodott, volt egy gyönyörű háza nagy telekkel, gazdasági épületekkel, melyben baromfit tenyésztett. A termőföldjén viszont zöldséget, gyümölcsöt, gyönyörű virágokat, melyet aztán a fővárosban értékesített. Hetente kétszer vitte kis teherautóján az árut a városi csarnokba. Volt vele munka éppen elég, de ugyanakkor jutott ideje öt éves kisfiára is, no és a festészetre is. Egyedül élt fiával, mert férje három éve autóbalesetben életét veszítette. Veronikának nem volt senkije, szülei már régen meghaltak, rokonaival nem tartotta a kapcsolatot, bár nem is tudta, hogy lett volna neki. Kisfiát negyevenévesen szülte, egyetlen barátnője volt, aki a fővásorban lakott. Újságíró volt egy fővárosi lapkiadónál. Emőke minden évben két hónapot barátnőjénél nyaralt a vidéki házban. Nagyon szerették egymást, nagyon jól összebarátkozott Ákoskával is.

Teltek az évek, Veronika nem vágyott férfira, annyira szerette az elhunyt férjét, hogy a szívében nem volt hely soha többé férfiember számára. Ákoska ötéves lett, Veronika azon gondolkodott, hogy hová írassa gyermekét iskolába. A fővárosba nem akarta, valahol a közelben, a legközelebbi településen keresett a gyermeknek megfelelő helyet.

Egyik este, amikor az esti mesét mondta el a  gyermekének - mert azért az úgy működött kettejük között, hogy minden este mesélt elalvás előtt a gyermeknek - rettenetes fáradtság tört rá hirtelen, nem tudta mire vélni.

- Anyucikám, ez a mese sokkal rövidebb mint a tegnapi, mesélj még kérlek!- eképpen kérlelte anyukáját a kisfiú.

- Drágám, most nem tudok többet, majd holnap, most aludj szépen, nézd csak már az álommanó itt integet az ablakon, téged hív gyermekem. - és az ablakon egy kis árnyék - a fa árnyéka - suhant végig, melyet el is hitt az ötéves gyermek. Végre elaludt, de Veronika nem tudott aludni. Nagyon gyenge volt, fájdalmai ugyan nem voltak, csak rettenetesen fáradt volt. Gondolta másnap bemegy a fővárosba egy kivizsgálásra, mert ez a fáradtság már többször gyötörte, de ennyire még sohasem.

Másnap fel is kereste az orvosát, aki a megfelelő vizsgálatok után komoly arccal közölte vele a rettenetes igazságot. 

- Önnek kedves asszonyom, előrehaladott, mondhatnám utolsó stádiumban lévő rákos megbetegedése van. - mondta az orvos higgadtan. Arra számított, hogy az asszony üssze fog törni lelkileg, de nem, Veronika gyorsan átgondolta teendőit. Nem halhat meg, nem, még nem, hiszen ott van az ötéves kisfia, akiről gondoskodnia kell, legalábbis arról, hogy megfelelő helyre kerüljön amikor ő már nem lesz.

- Mennyi időm van még doktor úr? - kérdezte halkan, szinte alig ismert a saját hangjára.

- Körülbelül két-három hónap, maximum négy.- mondta az orvos.

Elköszönt orvosától, hazafelé indult kézenfogva kisfiát aki közben a rendelőben várakozott.

- Anyucikám, nem veszel nekem fagyit? Tudod, hogy itt szoktunk fagyizni, amikor a fővárosban járunk. - mondta a gyermek kedvesen az anyjának.

- Tényleg Ákoskám, dehogynem, gyere már be is ülünk ebbe a kis presszóba, hiszen így szoktuk.- mondta kedvesen kisfiának Veronika, közben cikáztak a gondolatok az agyában. Fel kell hívnom Emőkét, ő az egyetlen ismerősöm és barátom. Rá kell bíznom a gyermekemet, nem szeretném ha idegenek nevelnél fel. Miközben ezek a gondolatok vésődtek Veronika agyába, megszólalt a mobilja. Majd ,hogy nem örömujjongásba tört ki, hogy Emőke hívta.

- Szia kedvesem, a hétvégén meglátogatlak benneteket, hosszú hétvége lesz, nem dolgozom négy napig. Jól vagytok? Veronika, mi a baj, olyan furcsa a hangod, megfáztál? - kérdezte Emőke aggódva barátnőjét.

- Nem, nem fáztam meg, csak egy kicsit fáradt vagyok, gyere, várunk téged nagyon. - és gyorsan kinyomta a telefont, mert könnyeivel küszködött. Nem sírhat, most nem, mert Ákoskát megijesztené, gyorsan félre fordította a fejét, minden erejét összeszedve újra mosolygott kisfiára. Befejezték a fagyizást és elindultak haza felé. Azon a napon nem volt ereje dolgozni, csak nagyjából gyorsan ellátta a baromfiállományt, vacsorát készített, zuhanyoztak és mese után irány az ágy. Esti meséje még rövidebb volt, mint az eddigiek, de most nem reklamált Ákoska, mert elfáradt.

Veronika nem tudott aludni, holott, nagyon fáradt volt. Kis idő elteltével autó állt meg a házuk előtt. De hiszen ez Emőke, megkérte a kollégáját, hogy hozza el őt a fővárosból a barátnőjéhez, mert nem hagyta nyugodni Veronika hangja.

- Szia barátnőm, már itt is vagyok, mert nem tetszett a hangod. No de te sem tetszel, nagyon ramatyul nézel ki hallod, mi a baj? Beteg vagy?- kérdezte aggódva Emőke a barátnőjét.

És akkor mint a zuhatag, ömleni kezdtek Veronika könnyei. Záporoztak, el-elcsuklott a hangja, barátnője vállába fúrta a fejét és úgy zokogott. Amikor végre alábbhagyott kicsit a zokogása, halkan, erőtlen hangon megszólalt.

- Meg fogok halni. Legjobb esetben is négy hónapom van hátra. Ma voltam a dokinál, rákom van.- mondta Veronika.

Barátnője meg sem tudott szólalni a döbbenettől, mosolyt erőltetett arcára, de nem igazán sikerült neki.

- Arra gondoltam kedves barátnőm, hogy rád hagyom egyetlen gyermekemet Ákoskát, téged ismer, szeret, nem akarom, hogy idegenek neveljék fel. Benned megbízom, tudom, hogy gondját fogod viselni és felneveled tisztességesen helyettem.- mondta mostmár kissé megnyugodva az asszony. Tudta, érezte, hogy barátnőjére számíthat.

- Rendben van, akkor viszont telefonálok holnap a főnökömnek, hogy fizetés nélküli szabadságot engedélyezzen határozatlan időre.- mondta Emőke kedvesen.

Így is történt, teltek a hónapok, Veronika egyre rosszabbul volt, de még az utolsó megrendelést - amely a festményére vonatkozott - teljesíteni akarta, már nem foglalkozott a gazdasággal, csak festett, festett, amíg erejéből tartott.

El kell beszélgetnie a kisfiával is, melyet eddig halogatott, de úgy ítélte meg, hogy itt az idő, hogy beszéljen vele.

- Kisfiam, gyere ide kérlek! Ákoska szófogadó gyermek volt, de most kissé morcosan hagyta abba a játékot - no persze mint egy ötéves -de figyelmesen nézett anyukájára.

- Kisfiam én nem sokára eltávozom tőled, nézd ott azt a felhőt - és kezével a felhő felé intett, Ákoska felnézett és figyelmesen hallgatta anyukáját - oda távozom a felhők közé, onnan foglak téged figyelni, és a galambokkal fogok neked küldeni üzenetet, ha egy kis galamb leejti a tollát, azt te elkapod, az lesz az én üzenetem.-érted kisfiam?

- Értem én anyukám, de engem miért nem viszel magaddal, én addig hol leszek? De ugye hamar vissza fogsz jönni?- szinte egyszuszra mondta a kisfiú, mert már nagyon szeretett volna menni játszani.

- Kisfiam Te addig Emőkével leszel. Ő fog vigyázni rád.- mondta Veronika könnyeivel küszködve.

- Akkor jó, de ugye nem leszel sokáig?- kérdezte Ákos anyukáját, de már kacsintgatott a játéka felé, és amikor anyukája intett, hogy mehet játszani, kitörő örömmel tette.

Elérkezett az utolsó nap, ekkor már csak kerekes székében ücsörgött a lugas alatt Veronika, barátnője mellette, fogta a kezét, simogatta lesoványodott kis arcát, és egy ilyen délután örökre eltávozott Veronika.

Emőke könnyek között hívta telefonon kollégáját, hogy jöjjön érte és a gyermekért, mert elérkezett az idő, hogy magával vigye a fővárosba és megkezdjék közös életüket.

Ákoska nem értette, hogy miért kell neki a fővárosba költözni, de mivel nagyon megszerette Emőkét boldogan ment vele. Azt már megértette, hogy anyukája most nem megy velük mert "elutazott" a felhők közé, azt még nem értette, hogy soha többé nem fog visszatérni.

Megérkezett Emőke kollégája, Emőke kézen fogta a gyermeket és akkor Ákoska felnézett az égre és egy galambtollat vett észre repülni és egyből Ákoska kezébe pottyant. A gyermek kitörő örömmel nézett Emőkére és megszólalt:

- Nézd, Emőke, egy galambtoll, most küldte az anyukám! Azt mondta, hogy mindíg ezzel fog üzenni nekem, ugye ahová most viszel, ott is vannak galambok? Nehogy ne kapjam meg az üzenetét, mert akkor nagyon sírna és fájna neki.- mondta komoly arccal elgondolkodva - mint egy ötéves gyermek -és beszállt az autóba.