Nagy kelyhű pohárból likőrt kínál. Kissé gyengére sikerült, de én így is szeretem. Nekem készült. A pohár szokatlan e célra, szabadkozik.

Az ágy szélén ülök, mögém térdel, határozott mozdulattal, két kezével megragadja s megszorítja vállam, talán azért, hogy egyensúlyát ne veszítse, vagy csak azért, hogy hozzám érhessen? Elképzelem, ahogy ujjbegyei fehéredni kezdenek, ahogy kiszalad belőlük a vér. Aztán hátul feltúrja a hajam. Jólesik nagyon. Arcát a fejemre hajtja. Észreveszi szótlanságom, ezért megkérdi:

- Bánt valami kedvesem?

Én azt felelem:

-Nem! Most már nem, mert itt vagy velem, mert itt vagy nekem.

Hálája jeléül a szorítás enyhül, az ujjak lecsúsznak vállamról, a mellizmaimat keresik, majd férfi szerepet öltve két keze két-két ujja hegyével a mellbimbómba csippent. Kissé fáj, de mégis jó érzés, melyre a kívánt hatás nem marad el. Arcán mosoly suhan át. Aztán megint megragadja vállam, megránt hátrafelé, hanyatt az ágyra esem. Két tenyerével, mint a satu, hátulról fölém hajolva leszorítja fejem, haja az arcomba hull, megcirógat vele. Nevet és nevet. Együtt nevetünk. Megkegyelmez mégis, újból enyhül a szorítás. Mellém fekszik, fejét mellkasomra hajtja, én zihálok, mint egy gép. Zakatol a szív. Hosszan előre kinyújtja egyik lábát, ujja hegyével sikerül benyomnia a CD lejátszó gombját. Felsír a szaxofon bús dallama, mint egy eltévedt sóhaj kering a szoba langy hűvösében, keresi az érző fület. Arcán cinkos mosoly vált át bágyadtságba; a kimerültség jelei, de mégis megszólal:

- Minden vagy nekem. Mindenki, akit eddig öleltem.

Magamhoz szorítom, mert értem szavait. Két kezemet hátul összekulcsolva a fejem alá teszem, s nézem a plafont, ahogy szoktam rendszerint, ha pihenek. Fejemben aprócska gondolatmorzsák lassan egésszé formálódnak. Mily érdekes az élet! Két lélek elindul messziről, s vágyakozva egymásra talál, majd néhány pillantás csupán, mire megértik, mindig egymásra vártak. Titkon azt remélik, hogy a sors végleg összefűzi őket. Úgy látszik, a magány vonzza a magányt?

Odakintről kékes fény szűrődik be, szabályos trapézt fest a szemközti falra. Az ablak előtt antik íróasztal, tetszetős darab. Rajta olvasólámpa és néhány ottfelejtett könyv. Az ablakban fokföldi ibolya bontogatja szirmát. Néhány kisebb kép a falon. Remek enteriőr.

Micsoda szerelem! – tűnődöm tovább. Kemény melle újabb utakat ígér, mire összesimulunk, mint a virág szára és a szárölelő levél. Tagjaink pihenést kívánnak már, s mi engedünk ennek a vágynak; így múlik az éj.

De fejemben kósza gondolat támad, mely nem hagy nyugodni, nem engedi, hogy végleg lecsukódjon a szemem. 

A hajnal

Kihalt utcákon jártam, kis tereken,

csendes parkokban,

néztem a szökőkutak vizének ívét,

közönyös naplementéket láttam és

reménytelen hajnalokat,

- emlékszem egy hajnalon megpillantott

első madárra, amikor te még a világon sem voltál -,

egy vad szerelmet sirattam,

pedig sok éve volt már (próbáltam férfiasságot

és humort, hűséget és hűtlenséget, felkínáltam álmaimat),

szobámból néztem az esőt,

hallgattam az esőkoppanást,

könyvtárak félhomályában a könyvlapok finom sercegését,

és éreztem a régi könyvek illatát,

templomok és katedrálisok hűvösében,

képtárak termeiben és folyosóin

ezer változatban álmodtam meg arcod.

Felidézek mindent ami elkísért, ami én vagyok,

de mindezt elhagyom ezen a hajnalon,

mert csak a jelen van, a most (az éjszaka hullámai

kegyetlenek, a hajnal mindig enyhülést hoz).

Egy birodalmat adok fel, az én Birodalmamat.

~ A lap zizzen ismét, majd az Élet mégis újabb oldalra lapoz. Nemkívánatos oldalra. ~

Széjjelfoszlunk, mint reggel az álom, kötelékeink már elgyengült vágyak csupán. Szemünkből hová tűnt a csillogás? Nézd kedvesem! Egy a világ, de utunk kettéválik, és elvegyülünk a tömegben ismét. Meg kell, hogy értsem: az ember magában hordozza a pusztulás csíráját születésétől fogva. Vajon miért? Egyszer talán megértem.

Pécs, 2021. július 5.

v2.