Egy régi udvari ház

 

Vén udvarház egy kis falu végén,

Puszta falak, düledező kémény;

Úgy áll ott az útra kihajolva,

Mintha csak egy öreg koldus volna.

 

Pedig egykor, nem is olyan régen,

Tisztes úr volt az egész vidéken,

Nyilt kapuja hívta a vendéget,

S nem egykönnyen ment el, ki belépett.

 

Kapuja nincs, gyepes lett a járt út,

Gyalog ösvény a fű közé elbútt,

Egy kis erdő az udvar sok gazza . . .

Hova tünt el a jó szivü gazda?

 

Nem lelhette honját a hazában,

Messze bolyong nagy Törökországban,

Vissza se' jő, jobb is neki már ott,

Itt hazája, háza összeomlott.

 

Hazáját hogy veszély fenyegette,

Régi kardját ő is felkötötte,

S mintha nem is ötvenéves volna,

Felkapott egy tüzes huszárlóra.

 

A fiát is elvivé magával,

Együtt néztek szembe száz csatával;

Fia elhullt, ő maga is vérzett,

De lelkében mélyebb sebet érzett.

 

Neje, lyánya búban tölti napját,

Várja férjét, várja édes apját,

De csak nem jő, a helyett egy éjjel

Im kozák had száguld szerte-szélyel.

 

Egy csapat ez udvarházhoz téved,

Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,

A házat is nyomban rá felgyujtja,

Vér is, láng is a vad kozák utja.

 

Igyen lett rom a vén udvarházból,

Három éve immár, hogy ott gyászol;

Napról napra, jobban őrli a bú,

Omladozik, ha erősebb szél fú.

 

A teremben, hol egykor vigadtak,

Most denevér, vércse, bagoly laknak,

Az se' lakik a szélső szobában,

Törmelékén bodza nő magában.

 

Jobb időből csak a vándor fecske,

Régi fészkét aki fölkereste,

S megtalálva egy zugolyban épen,

Most is vígan fecseget, mint régen.

 

De akadt a háznak új barátja

Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,

Hű részvéttel öleli át karja,

S mély sebeit fris zölddel takarja.

 

Takard, takard! . . . Vajha így elfödné

A remény is, sarjadva fris zölddé,

Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,

S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!

 

1852

 

Gyulai Pál: 1826 – 1909

 

 

Ein altes Herrenhaus

 

Am Dorfrand ist ein altes Herrenheim

kahle Wände, verfallene Schornstein;

er steht da ‘d beugt sich über die Strasse,

als dort nur ein alter Bettler Stande.

 

Es war einmal und nicht mal allzu lang,

war ein geehrter Herr in dem ganzen Land,

sein geöffnetes Tor lockte zur Rast,

jeder war ein gerngesehener Gast.

 

Es gibt kein Tor, der Weg hat sich begrast,

ein im Gras versteckter Fussweg zuwachst

der kleine Wald im Hof voll mit Unkraut,

wo ist der Gute Bauer abgetaucht?

 

Er fand kein Zuhause in seinem Land,

in die grosse Türkei ist er verbannt,

kam nicht zurück, für ihn kann dort besser sein,

hier stürzte sein Land, und auch sein Haus ein.

 

Dass sein Land von Gefahren bedroht war,

er hat sein altes Schwert gesalbt sogar,

und als wäre er noch nicht mal fünfzig,

er machte einen feurigen Pferden-Ritt.

 

Und noch auch sein einziger Sohn mitzieht,

gemeinsam machten hundert Kriege mit;

Sein Sohn starb, er blutete von Herzen,

um Seele waren, tiefere schmerzen.

 

Die Frau mit Tochter lebten im Trübsal,

wartend auf den Mann, auf den Vater gar,

er kommt nicht, doch anstatt eines Nachts,

eine Armee von Kosaken herhast.

 

Eine Horde trifft dieses Herrenhaus,

raubt, tötet Herrin und lebt Saus und Braus,

setzten, nachdem das Haus sofort in Brand,

Blut und Feuer nach Kosaken entstand.

 

Das Herrenhaus ist jetzt eine Ruine,

seit drei Jahren ist wie ein Beduine

von Tag zu Tag knirscht und zu Trümmern geht,

zerbröckelt alles, wenn starke Wind weht.

 

In der Halle, wo sie einst erfreuten,

jetzt leben Fledermäuse und Eulen,

es wohnt keiner in den grossen Zimmern,

die Holunder wüchse überall wimmeln.

 

Die Wanderschwalben vom alten Zeiten,

die ihres Nests besuchten, den alten,

sofort in einer Ecke gefunden,

genauso fröhlich die plapperten munter.

 

Doch das Haus hatte vielen Freund, neuen,

Clematis, Moos, und die wilden Trauben

umarmten mit ihren Armen sehr treu,

es bedeckt seine tiefen Wunden scheu.

 

Bedecke nur! Wenn es auch so wäre,

wenn die Hoffnung in frisches Grün gäbe,

die Wunde unseres Landes ‘d Trauer,

es könnte, ein bisschen kürzer dauern!

 

1852

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni