Festményeimen
tájrészleteket jelenítek meg.
Mindig szerettem utazni, vonattal, autóval egyaránt. Ilyenkor általában a tájat fürkészem az ablakból. Ahogy elhagyom
a várost, feltárul előttem, egy különleges, felfedezésre váró új világ, a maga változatosságával és tökéletességével egyaránt.
Utazásaim, kirándulásaim alkalmával számos digitális fotót készítek tájakról.
A jármű haladása miatt, vagy a digitális fényképezőgép exponálás utáni reakcióideje miatt, ezek a fotók nem pontosan komponáltak. Az elkészült képeket a hangulatuk, jellegük alapján rendszerezni szoktam. A későbbiekben előveszem őket, és felidézem magamba az akkori érzéseket. Festés közben a fotót csak kiindulópontnak tekintem, mert semmiképpen sem szeretnék valamit pusztán mimetikusan ábrázolni. Tájaim ideálisak, valós, konkrét helyszíneknek nem feleltethetőek meg. Képeimen fontos, hogy atmoszférikus hatásokat érzékeltessek: ködöt, esőt, ami belengi, átitatja a tájat. Ezért gyakran lazúrozok. A kék, zöld tónusok lazúrjaival próbálom érzékeltetni a távlatot és erősíteni képeim jellegét. Nem az apróbb elemekben rejlő, finom részletek, hanem a nagy távlatok azok, amik igazán foglalkoztatnak. Ezért a képfelületeket, mint nagy egységeket próbálom kezelni.
Festményeimen kompozíciós elemként kezelem és használom a horizontot, amely számomra az ember és egy felfedezésre váró „táj képét” előlegezi meg számomra. Egyszersmind a reményt is biztosítja egy jobb világ felé.