A nyirkos pince mélyén

egy összetákolt priccsen,

az idegen életed estéjén

szívednek nyugta nincsen.

A börtön jéghideg falai

megfagyasztottak téged,

arcodnak görbe vonalai

nem nyugszanak néked.

A hidegrázó egyedüllét

a kívánt lelki nyugalom,

nálad tartott egy szemlét

a megszűnő belső fájdalom.

Lelked megnyugtat téged,

hogy te jó úton haladsz,

és halkan azt sugja néked

magad sohasem maradsz.

Az útunk görönygyös eleje

már sok embert vissza riaszt,

de mint nyáron az ég döreje

csak ártatlan félelmet fakaszt.

Ma lehullt az abroncsod

kulcs csikordult a zárban,

nevedet az oldalról olvasod

életed nem veszett kárba.

Van még az életedben,

aki téged így is szeret,

és az ilyen helyzetben

mindent megtesz neked.

Köszönd meg most nekik

e nemes szeretetet,

és ne hibáztasd mindig,

a másik embereket.

Te sem voltál az életben

egy ma született kis bárány,

de jöhet még egy új hajtás

a vén rózsafa tüskés ágán.