Amitől Koleszár tartott, bekövetkezett. Két család kivételével a cigányok nem adtak pénzt a temetésre, így aztán a többiekben is megcsappant az adakozási kedv. Végül a sánta Oszláts az első emeletről, kimondta, amit mások csak gondoltak:
- Ha a saját fajtájabeliek nem adnak, nekünk miért kellene?
Három napig próbálkozott az öreg Koleszár Miklós, de nem tudta megtörni az ellenállásukat, s így félő volt, hogy azok sem támogatják az özvegyet, akik elsőre szándékot mutattak rá.
Negyednap reggel, amikor vásárolni indult, ott találta Sztojkát az utcán a kapu előtt, sötét öltönyben, ingben, nyakkendősen.
- Jó reggelt Gyula! – köszöntötte csodálkozva. – Nem dolgozik?
- Nem. – válaszolta az, aztán köszönés nélkül elindult a Baross utca irányába. Koleszár megütközve nézett utána. Nem szokott ez az ember ilyen goromba, ilyen modortalan lenni. Kis ideig töprengett azon, vajon mi történt, végül megvonta a vállát, és ment a dolgára ő is.

Másnap, ahogy a trafikba lépett, szemközt találta magát Gerőfivel, a nyugdíjas rendőrőrmesterrel, aki épp kifelé igyekezett. Megvette a csomag cigarettát, és az utcára lépve látta, hogy Gerőfi ott áll, őt várja. Kezet fogtak és elindultak a Kálvária tér felé.
- Nem is tudtam, milyen gazdag emberek laknak a maguk házában. – kezdte Gerőfi.
- Hát, ha már úgyis tudja, mit tagadjam? Csupa nyugalmazott bankvezér, néhány főmérnök, ilyesmi. – válaszolta az öreg. Gerőfi megállt, és mosolygott.
- Na, csak meg ne lepődjön. Tegnap délelőtt bent jártam a vagyonkezelőnél. Ott volt ez a Sztojka is, ismeri biztosan.
Koleszár bólintott, és várta a folytatást.
- Tudja-e mit keresett ott? Na, megmondom! Kifizette a Rostásék lakbérhátralékát, meg még három hónapot előre.
Koleszár megállt, ostoba arccal nézett Gerőfire, aki elnevette magát.
- Megmondtam ugye, hogy meg fog lepődni!
- Na várjon csak egy kicsit. Arról a Sztojkáról beszél most, ott nálunk, a Dugonics utca tizenháromban?
- Arról hát. Csak felismerem, ha látom? Kergettem eleget kamasz korában.
Az öreg gyorsan elköszönt, és hazament. Kinyitotta a kredenc ajtaját, elővette a pálinkás üveget. Kitöltött egy kupicányit és egy hajtásra kiitta.
Meg kell itt az embernek bolondulni.

Késő délután a mosógéppel bíbelődött éppen, amikor kopogtak. Sztojka Gyula állt az ajtóban.
- Jó napot Miklós bácsi. Beenged? – Koleszár szélesre tárta az ajtót. Leültette a vendégét, pálinkával, cigarettával kínálta. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, de nem szólt semmit, hagyta, hogy a másik kezdje.
- Csak azért jöttem, hogy megtudjam, miért énhozzám jött először, amikor a pénzgyűjtést kezdte?
- Megmondtam már akkor magának. Tekintélye van a házbeli romák előtt. Ha megtudnák, hogy maga adott, ők is adnának valamennyit.
Sztojka végig simított a tenyerével borostás állán. Sokáig hallgatott, csak azután szólalt meg, hogy az öreg kérdőn félre billentette a fejét.
- Hát én meggondoltam magam Miklós bátyám. Mégis adok valamennyit. De megmondom az őszintét, nagy kanyhalló maga. – Koleszár bólintott.
- Meg maga is Gyula.
- Én? – nézett rá csodálkozva Sztojka. – Miért mondja ezt nekem?
- Csak azért, mert benn járt az önkormányzatnál és kifizette a Rostásék lakbérhátralékát. Meg valami előre fizetésről is hallottam.
A férfi arcára hirtelen kiült a rémület.
- Ha ennek híre megy, egy hónapig rajtam röhög az egész kerület!
Koleszár mosolyogva nézett rá: - Hát, tőlem nem tudják meg, nyugodt lehet.
Sztojka kis ideig hallgatott, aztán azt mondta:
- Na figyeljen Miklós bácsi! Jegyezze be a füzetbe, hogy én adok tízezer forintot.
Koleszár felszisszent.
- Nem lesz az sok, Gyula?
- Hát, nem kevés. De ha ezt a Kozák meglátja, ő is ad legalább húszezret. A szívverése megáll majd amilyen mocskos zsugori, de figyelje meg, hogy így lesz.

Az öreg bejegyezte Sztojka adományát, aztán felment Kozákékhoz. Amikor a kövér Kozák meglátta mennyit adott a fiatal férfi, szívott egyet az orrán, aztán elővette a pénztárcáját.
- Hát beírhassa a nevem mellé, hogy harmincezer. Ne gondojják ezek a tetű népek, hogy csóróskodok. Nehogy má a Sztojka fújja a passzátszelet, érti? – és hiába tiltakozott az öreg, a füzetre dobta a pénzt.
- És azt is megmondhassa annak a kicsiszolt kancigánynak, hogy beszéltem a Móznerral, és odaveszi a Szuszát a baromfiboltba eladónak. Egy hét délelőtt, egy hét délután, és fizet neki havi nyolcvanat tisztán. Nehogy má asziggye a Sztojka, hogy ő itt valaki!

Másnap estére nem volt senki a házban, aki ne adott volna valamennyit Rostás Lajos temetésére.
Koleszár állt az ablaknál és nézte a két fiút, akik ültek a lépcsőn. Arra gondolt, hogy ha az anyjuk dolgozni kezd, a délutános heteken oda veszi őket magához. Neki úgyse adott a jóisten gyereket, hát most kap majd unokát. Mindjárt kettőt.