Lénárd József

Hajlik a türelem

Lénárdos haiku
 

Felkúszok hozzád növekvő ölelésben
nap sugarával. Hajló türelem,
mint szőlővessző íve, kezed kezemben.

Tüskés a vessző. A veríték már vérző
szerelmi ének. Megsimogatom
adott ajándékodat: ahogy „eltéped”.

Sokat tanultam. bár a kár akár mikor
elért nyugodtan tűrtem, s elhittem;
a könny üzenetéből erős kell lennem.

Ahogy a labda elgurult, úgy szaladtak
a kedves percek, s szakadt rongy marad
mindenütt. Nagyot estem. De még felállok.

S ha Te azt hiszed mellettem azért kell állj,
s azért kell szeress, hogy a van élet 
nehogy ne legyen, tévedsz! Rettenetesen.

Kapcsolatunknak ez a borzalmas súlya 
ma földbe bever. Mindent szégyellsz, s unsz!
És, hogy ezt ne érezzem Szerelmet hazudsz.

Áldj meg Istenem akkor is ha meztelen
a meghajlásom. Én kőbe vésve
vagyok itt. De szívedben ott, halálodig.


Zoli kedves!  Mellékelem  a megbeszélt verset. Köszönöm.

CINKEfészek Antológia 4. eddig jelentkezettek névsora, és bekerüléseik.

Antal Adrienn                              6 vers
arculat                                          1 vers
zsuska                                         4 vers
prayer                                           9 vers               1 próza
Cs. Horváth Ilona                       2 vers
D. Nagy László                           6 vers
Daniel Nagy László                   ?                        ?                         ?
tides                                              ?                       ?                          ?
Farkas Gábor                                                        1 próza              4 kép
Zsigai Klára                                 10 vers
anyatka                                                                    1 próza
Csillagszóró                                4 vers
Aylon                                              4 vers                                         2 kép
Könyves Tóth Enikő                    2 vers               1 próza             ?
Lácai Mihály                                 1 vers
Latorczai László                                                                                ?
Lénárd József                              1 vers
N. Pető Szigethy Ilona                 3 vers
blue                                                4 vers
Pap Erzsébet                                1 vers
Papp Judit                                     2 vers                                         8 kép
Rakottyai Ágnes                                                                               4 kép
Sándor Zoltánné - Jaksics Etelka 2 vers
Sárkány Sándor                            2 vers               5 próza            3 kép
András                                            ?
Takács István                                2 vers
Tóth-Bagi Zsuzsanna                  ?                                                    ? 
Urbán Annamária                                                  1 próza
Várkonyi Judit                                5 vers

Kérek mindenkit, egyeztesse a számokat, s aki még nem küldte be a műveit, az azonnal tegye meg, ha szerepelni szeretne a könyvben. (Aki hallja, adja át.)

Ez nem az oldalszámot mutatja, azt csak tördelés után tudunk mondani! 

A „ CINKEfészek Antológia 4.  számlára” érkezett befizetések.

Junius 27-én Sárkány Sándor 40.000.- Ft-
augusztus 18-án Farkas Gáborné és férje 8.000.- Ft
szeptember.29-én Lőrincz Józsefné 6.000.- Ft (Kérem a beazonosítást, mert nem tudom, kihez tartozik ez a pénz.)
október. 05-én Lácai Mihály 2000.- Ft

Kedves Zoltán! 

Antológiába szántam, ebből lehet választani, Rád bízom. Köszönöm.

A méltóság

Türelem

Pár perc Veled...

Oázis (pasztell)

Bozóttűz  (pasztell)

A zsűri döntésére bízom a vereim, s a tördelésnél ebben a sorrendben gondoltam:

A szivárvány hídja

Találgatom, vajon miféle fény,
mely ott villan szemednek tengerén?
Miféle áttetsző medúza raj,
amely öblösen Nap felé hadar?

Megmozgatva az alsó vizeket,
hogy bő planktonok keringőzzenek,
és éhes bálnák szájukat tátva
mutogassák fejük a világra?

Miféle spektrum a sós könnyedben,
mely párolog arcodon, melegben,
hogy desztilláljon a Nap harmatot
s minden levélkén vétked ott ragyog,

ahogy a bogár iszik belőle
s tőle erősen halad előre,
míg szárnyát füröszti bánatodban
csak hogy gond nélkül alhass nyugodtan?

És miféle szelídség a szónak,
mely engesztelve majd hozzám szólhat,
mikor vadak dübörögnek bennem,
s virágok patájuktól temetten

szemedben hulló színekre esve
könnyeket csalhassanak egekre?
Mitől rájövök mi ez a stigma?..
- Lelkednek csodás, szivárvány hídja!

Szeretném

Szeretném, ha fű lehetnék.
Rajtam topogna a lábad.
És ha messzi útra mennél,
én még hajlanék utánad.

Szeretném, ha vessző lennék.
Erős törzzsé nőnék nálad.
Földre rogyó ágaimról
almák utánad nyúlnának.

Szeretnék én alma lenni.
Feléd barnulna a száram.
S mert éhesnek nem jó lenni,
arcodon a pírt formáljam.

Szeretnék a szárnyad lenni.
Megmutatnám a világot.
És amikor nem lát senki,
dallal csak reád vigyázok.

Szeretnék a dalod lenni.
Lelkednek legszebb zenéje.
És amikor nem bánt semmi,
táncba hívhatnálak érte.

Szeretném, ha tükröd lennék.
Bennem vehesd magad észre.
Szemed bogarába lépnék.
Nagyon szeretnélek érte.

Két világ közt

Piros arcodon rózsaszín világ.
Búza hajadban a sárga virág.
Fogad fehérje, mint ékkő csillan.
Okos értelmed szavakban villan.

Szemed kékje, egem lagúnája.
Lelked könnyű tollú galamb szárnya.
Szürke nappalom szivárvány fénye.
Fekete éjszakám holdas léte.

Két világ közt a küszöbön állok,
hívnak a fények. Csalnak az álmok.
Mögöttem eltiport, fakult képek.
Előttem soha nem szűnő vétkek.

Vándorbotom az égi csillagok.
Fülemben már elülnek a dalok.
Semmit sem ígérek, nem is várok.
Ezen az úton egyedül járok.

De piros arc, s egy rózsaszín világ,
magányom szárán a sárga virág,
mint vágyaknak búzája, örökzöld rét!
Úgy gyűlnek emlék morzsáim köréd.

Szillogizmus

Hát itt vagy újra?!
Halk rituáléknak szentelem énem, csak hogy magamhoz imádkozzalak. Kövek körében esőt szít a természet, s én forgok tengelye körül. Nem is eső, nem is vihar, csak harmatköd üli szívem ilyenkor, amikor nálad időzöm. Mert szürkeségem csorgásában a legszebb fényesség vagy. Hangoddal hallom a dalokat, s a szelek kántálása felerősíti a tenger zúgását. Valami távoli sziget, valami földfoszlány indult épp homokot mosni a vízhez, hogy ünneplő-fehérben láthasd a bennem lévő partokat. Néha gályák eveznek a világnak, de nem tér vissza egy se. Elnyeli az ár szorgos kezüket. Ágyúit nem sütötte el senki, s a hullámsírban domborodó hajófenékről lassan elhalnak a segélykérő jelek...
Magam vagyok...
Nincs oltalom, nincs menedék ezen a tengeren. Nem világlanak tornyai. Azok besüppednek, s csak mélyemben adhat glóriafényt az árvaság...
Emlékszel? Rós hasána volt, s e két napban lángokat láttunk a szikláról. Vétkeink is velük égtek s mégis, bűnbe kívánkoztunk minden percében ennek az ősznek. Mély harangok öble visszhangzott, kis felhők ütköztek, csak mert féltek s permetként ért földet a sok színű avar. Akkor még nem tudtuk, hogy a természet eme rekviemje értük, miattunk sírja bánatát.
Mint John Constable: Dedham völgyén, úgy kanyargott köztünk a folyó. És szemem ecsetje a tiltott partra, Maria Bicknell képében festette hiány-alakod. Mert szétszedett minket is az ősz. Csőszén elrebbent a vajúdó varázslat, s most üres kezekkel lógatom a naptár hulló lapjait.
Így, várakozásomban, egyedül, neved sebzi számat, s bölcs premisszákból rakom össze hús-vér halhatatlanságod...

Farkasok között

Mi lesz velem, ha szélbe kiáltom
szerelmem titkos, sebtépte hevét?
S ki lát: Éles-vicsorgó fogakkal,
hagyom: könnyű prédaként marjon szét.

Járom az erdőt sánta nyomokkal
fennakadt emlékillatod űzöm.
S ha leesik egy, pihés-halottan,
klárisaiban szívemre fűzöm.

Szalag van hajadban, lobogsz bennem,
kezeddel simítgatod az ágat.
Én, a nyers vad, Emberként szeretlek
s vágyaimban él, hogy melléd álljak.

Semmi az élet nélküled immár,
hiszen eddig sem tartottam sokra.
Ordasok között követ egy szempár
sorsomat remélem tőle jobbra.

...Pokolban lángot zabál az ördög.
A mennyben hideg csillagok hullnak.
Vacokba törnek bele a körmök,
mert nincs vár, ami helyette jutna.

...Szűköl a vad a bércre kiállva
teli torokkal üvölt a Holdra.
S míg védtelen járja nászi táncát,
egy szomjúzó vadász sebzi holtra.

Télutó

Olyan furcsán ért véget a tél.
Lassan, észrevehetetlenül
siklott tavaszból át a nyárba,
s én még mindig nagykabátban,
kissé lezserül gombolkodva
dideregtem gondolataimba zárva.

Csak a táj volt oly ismerős.
S ahol eddig zsibongásra várva
tépett gallyak kopár szele fújt,
ott puffanó zöld koronák közt,
illegetvén a lágy levelet
figyeltem, ahogy zubogott a kút.

Mit messzi, távozó ködöd szobra
belefagyva a levegőbe,
őrt állva faragtad jégbe magad.
Most páraként illansz – Te elfáradt fény
csámpás lustasággal egy más világra!..
S én habos vízbe élesztem arcomat.

Az utca

Az utca, ahol járok,
alvónak; szíve – álma.
Halk csoszogással krákog
a lélek vándorlása.

Járdaköve: párnája
sok zuhant, halott fénynek.
Sárfolyó-bekötő a
tenger-virágos térnek.

Lobogó fája odvas:
pondrónak bölcső-háza.
Lombfedele: mennyezet
e szűk-csonka Hazára.

Városrész-ajándékom
málló falaim mocska.
Rokkantaknak kordélyon
hagyott kis, málha-lomha.

Ravatalom: tetszhalott
angyal-koporsóm szobra,
de szívemben hordozom,
ahogy engem az utca.

Ködbe veszve

Baktatóra fogtam már dalom.
A régi ének futáshangja
elcsuklik torkomon.
Bár visszhangja siklik dombokon
félénk, nem szorgos, mint a hangya.

Bábja barna, fekélyes kelés.
Engem mar nyughatatlansága.
Értelme tévedés,
volt nedvek birtokában kevés,
mára számat nyalja tisztára.

Pedig hűlt csókja: - minden kotta!
Bolygók koccannak össze bennük.
Pernyetűz, halomra
dobált rozogaének lomha,
angyalsikoly kísér felettük.

Szebb hangokkal kélt világra föl
hörgőn, amikor megszületett.
Az Úr csípett fülön:
anyám kedvesen vitt a ködön
mondta, jó, hogy sír ez a gyerek.

Nyállal köptem méhe sós ízét,
hogy magamra találjak végre,
de elveszett hitén
bolyongott, hurcolt, lázzal kimért
jósággal gonoszságtól féltve.

Az elszakadás munkát adott
s lírát, dobogó szívveréssel,
füvet borzongató
dalával, kertemben hallgató
öngyilkos madárseregéllyel.

A szerelem is úgy ért utol,
mint Renoir isteni ujja:
arcképcsarnokokon
fürdőzők, nyitott blúzok, aktok!
óh, hogy érint’ném ma is újra.

Verseim, már hűlt betűhalmaz:
suttogva didergő sóhajok.
Tőlük nyugton alhatsz,
hisz’ ahogy köd szitál a parkban;
szétterülnek akkor a bajok.

S ha álmodat egy kósza lélek
messzi szféra-zenéje lengi,
a Föld, ahogy éled,
zsúfolódik a csönd. S én téged
hívlak, de nincs mögöttem senki.

Ne félj

Miattam ne félj... A születés: - halál.
Kis csíraburokban vérszívó madár
a holnap, a ma csőrében zokogva
bomlik el a múlt szürkebarka ága,

s a részegítő repülés hullt spóra
világa majd újabb könnyeket fakaszt.
Évszakok az ég alatt összeérnek.
Kozmikus végtelen idelenn minden,

a béke langyos pocsolyából fakad.
Szirup ízzel, hanyatt fekve még hallak:
- Gyere, ne félj, nézd, az én szárnyam erős!

S most humuszként benő a tejnedves gyom,
hajadból milliónyi gyökeret fon
a hűs alkony, ahogy várom az esőt.

In memoriam

Repülni vágytál februári égen,
zúgott körötted sok, megannyi madár.
Felhőket űzve, karcsú lebegéssel,
dér- hűtötte homlokkal jött a Halál.

Megragadta karod, dobált csak egyre,
tűrted ráncában néma tátogását.
Mint könnyű levelet, taszított feljebb,
rőzsetűzlázadtól lobbantva máglyát.

Pernye az ég alja nélküled immár,
hulló képeidbe belekap a szél.
Családod, barátok mind mond'nak imát
s arcod, a fotókról a szívükig ér.

Lelked, (ha úgy van) köztük marad úgyis,
szálljon bennük tovább az a kékmadár.
Szárnyainak suhogása míg fúj itt
békés türelemmel,.. - ó, már alhatnál.

Hát menj utadra, menj, itt marad a bú.
Világűrön túl talán semmi sincsen.
De míg megleled azt az égi kaput,
addig csendesen, ágyat bont az Isten.

Én 6 oldalt szeretnék ebből 2 oldalon 4 általatok jóváhagyott fotó lenne, a többi a vers, de elkutyultam, amit kiírtam - bocs, igyekszem megkeresni és írom ide azt is (mivel otthon nincs netem, a munkahelyit letiltották - legközelebb 3-án hétfőn tudok belépni talán, ha még nem késő...

Köszönöm, Edit