Magasan a fa tetején, vékony ágnak legelején,

Ül magában, ül egy árva, szürke tollú kismadárka.

Néz a földre, majd az égre – hová legyen utóvégre?

Lenn, alatta…valósága, ég kékjében hol, mi várja?

Merre menjen, hová szálljon, hogy egy álmot megtaláljon?

Megtalálja, kit keresett – párját – akit úgy szeretett.

Kinek hangja megváltása, röpke öröm meglátása.

Kicsiny szíve majd kiugrik fáról tán…a gyalogútig!

S táncol, ugrál örömében, szikra lobban a szemében,

Szikra, melytől tűz égeti, helyét tovább nem is leli…

Ágról felszáll, kört leírva, levegőbe kanyarítva

Reményét, hogy szebb lesz majdan, úgy, mint egykor, régen, hajdan!

Fel magasra Nap-közelbe, rakétaként eget szelve,

S ott, ahol már alig látszik, szabadsággal vígan játszik.

Körbe-körbe, kitárt szárnyon…nem változtat az irányon…

Hosszú percek, ahogy múlnak, körei is meg-megnyúlnak.

Fárad talán, vagy már unja? Szemeit is le-lehunyja…

Majd hirtelen…alábukik, visszaszáll az alsó fokig

Honnét röptét indította, mert a lelkét csitította?!

Zuhan-zuhan…egyre gyorsul, maga körül meg se fordul.

Mint a nyíl, ha húrját hagyja, bőszült erő elragadja

Fut céljához elszédülve semmitől se megrémülve.

Nincs gondolat…messze maradt, faág mellett is elhaladt…

Állj meg madár, fékezz végre, húzd fel röptöd fel, az égre!

De jaj! -  nem lát, s nem is hallja, külvilág már nem zavarja.

Földtől alig…méternyi tán…könny csordul ki szeme sarkán…!

Üres az ág fenn, magasan, nem is lesz tán hamarosan

Ki ráüljön halkan, csendben, míg az erdő alszik rendben.