Van nekem egy mackóm,kék rongyanyag és szeme barna. Épp neki költöttem
pár ostoba verset  a nyáron. -
rózsás arca van és kis körme a mancsaiból csak pöttömnyit látszik -
így gondolom : ő szeret engem -s tán nem lesz soha más,
csak tán öreg és kicsit még szebb...
 Féltően karolom,- mint  régen - rongybabatestét - s este ha lángot sír  újból az a  kőfejü Holdunk ,
én védelmezem őt,  mert fél, hogy jő a halálcsönd -...s majd a Nap elkószál -aztán örökre sötét lesz...
Néha bolond ő is, mert képzeletében az éjjel eltűnik a Nap, és a zöld fák - s minden amit nem lát nem létezik.
És ha a lelkéről kérdeze ,vajha mi néki...
- Nem tudom. Vagy nincs tán - Rongy! - ez csak a válaszom erre.
És ha a lelkemről
kérdez majd akkor is ezt, s így  mondom...s tán mackóm  
majd érteni fogja a szót: RONGY.

...S testéről kérdez, hogy  rongyból épül e teste...Azt felelem: rongyból.
Akkor hát - kérdezi - ez jó?
Jó,ha nem érted meg, mackó...Ezt válaszolom rá -
Egy  rongymackóból mégsem lehet úgy kiszeretni -
mint egy emberből - úgy gondolom  - mégha butább is...