Megkóstolta a levest. Hibátlan volt, mint mindig. A fakanalat a mosogatóba tette. Szedett egy keveset a kistányérba, amit Tőle kapott. Azóta levest csak ebből evett.  Elment a székig, a tányért lerakta a mellette álló asztalkára, és belelibbent a székbe. Ez is Ő volt, mintha… az ölébe ülne olyan szeretettel vette körül a szék formája. Lassan kanalazta a forró levest, megízlelve minden falatot. Így szerette – akár csak Ő. A leves volt a mindene. Csak ezzel az egyszerű étekkel is jól tudott lakni, de hiányérzete volt, ha nem volt leves a fő étkezésben. Nem tudott Neki rosszat főzni, mert mindent dicsért, és jó ízűen evett. Látszott, hogy valóban szereti a főztjét. Ahogy őt is szerette – nagyon!

Elrévültek gondolatai a múltba…

Váratlanul, szinte a semmiből jötten ismerkedtek meg. Egyszer csak ott álltak egymással szemben és… nem tudták mit is kell ilyenkor tenni? Olyan közelre engedte magához, amennyire csak tudta, de működött benne a félsz gátja, ami megóvhatja őt a kalandok semmitmondó, üres varázsától. Jó volt, hogy jött valaki, aki figyel rá, akit érdekel az ő valódi énje, akinek fontos, hogy ő is van a világon! De ha nem volt vele, visszatért a mindennapokhoz, mert nem hitt a varázslatnak, a felcsillanó változásnak. Csak konfettinek vélte, apró, pörgő, színes papírdarabnak, ami lehull, és örökre eltűnik a semmibe.

Találkoztak többször is, igaz nem sűrűn, aminek még örült is, hiszen ha ezek a találkozások legalább hetente vannak…! Egyre jobban elhitte, hogy nem üres bókok, nem csupán praktikák azok a szavak, amik neki szólnak. Csak neki! Érezte, és egy idő után már tudta is, hogy valóban szeretik! Olykor csusszant ki csak a száján, hogy ő is, hogy benne is meggyulladt a soha el nem múló hit parazsa, és akkor, abban az egy szóban, egy fél mondatban ott van a hite, reménye, az… élete!

Sokszor csalódott már és félt, nem mert engedni – magának se! De a csókjai elárulták őt, hiszen olyan őszintére sikeredtek, hogy megrettent tőle maga is. Azokban a pillanatokban nem bánta, hogy holnap megint egyedül lesz, egyedül ébred fel egy új napra, és nem várja senki haza! Szeretett volna szeretni, de nem mert. Vigyázott minden szavára, minden mozdulatára. Boldog akart lenni, de félt az esetleges kijózanodástól! Nem mert bele gondolni abba, hogy még egyszer egyedül maradjon. Egyedül a világ ellen!

A kanálban ott volt a következő falat. Szájához emelte, de érezte, ahogy valaki megáll mögötte. Visszatette a kanalat a tányérba és megfordult a székben. Nem volt ott senki, csupán a megérzés csalfa tüneménye játszott az érzékével. Visszafordult a székben és mélyet sóhajtott. Csak ült, és emlékezett.

„Tündér vagy, az én tündérem! – többször hallotta ez Tőle, de nem hitt az őszinteségében, csupán mázos bóknak hitte, amivel minden férfi próbálkozik, hiszen… mibe kerül ezt mondani? Már tudja, hogy bízni kellet volna a szavaiban, mert nem a világba kiáltotta őket – neki, csak neki szánta, oly egyszerűen, tisztán mondva, amilyen Ő maga volt!

Aztán csak… eltünt az életéből. Várta, hogy jelentkezzék, hiszen így beszélték meg: majd Ő keresi. Három nap után már nem bírta tovább. Tapogatózva, osonkodva a sorok között, leveleket írogatott a közös ismerőseinek: nem tudnak-e valamit róla, mert szeretne valami fontosat mondani Neki, de nem tudja elérni! Sokáig csak nemleges válaszokat kapott, senki nem tudott semmit. Két hét után kapta az első biztos jelzést, de bár csak ne kapta volna! Maradt volna legalább minden úgy, ahogy addig, vagy… lett volna végre bátrabb, egy kicsivel merészebb! Legalább csak azt tudta volna elmondani Neki, hogy…! Napokig csak kóborolt az ismert, százszor bejárt utakon. Munkájára is nagy erőfeszítések árán tudott odafigyelni. Fájt a reménytelenség, a visszafordíthatatlanság. 

A soha ki nem mondott szavai most ott sorakoztak, hogy elmondja, hogy végre kimondja őket… Neki! Hiszen csak gyűltek, egymásra rakódtak, és várták, hogy egyszer majd nekik is jut szerep, egy fontos pillanatban, mikor eljön az a pillanat! Vele kelt, vele feküdt naponta ismétlődően. Már nem volt hétköznap, minden összefolyt benne, egy soha el nem múló nappá, amiben csak ő van! Neki már nem jut többé szerep, mert elment oda, ahonnét nincs többé visszaút!

A szavai úgy visszhangzottak a fülében, mintha most, itt hallotta volna Tőle. Míg él nem tudja őket elfelejteni. Úgy vigyázott rá, mint egy igazi kincsre. De hát mondta is neki: „Mint egy kincs olyan vagy nekem, te leszel eztán a Kincsem!” És angyal is volt, az Ő angyala! Azzá kellett volna válni, az Ő angyalává… de nem mert, mert a gondolat megbénította: „Miattam ne menjen tönkre senki más élete!” Nem megy tönkre az, ami már azzá lett az évek során – ma már tudja. Annyira egoista lehet az ember, amennyire kell: segíteni annak, aki velem akar boldog lenni… tőlem akarja a szépet, a jót, az élet boldogságát! Hiszen arra születtünk, hogy boldogok legyünk – miért félünk azzá lenni?! Itt volt az, aki akart, de ő, nem mert hinni neki! Nem merte elhinni az igazát, hogy benne látja ezt az isteni megváltást, tőle várja azt a szót, ami kell ehhez a boldogsághoz. Hogy ma mondaná neki, abban biztos, de nincs már kinek…!

Ölébe vette a tányérkát, bele merítette a kanalat a levesbe, és a szájába vette. A lé már kihűlt, annyira, hogy érezte a zsír, csúszós, ragadós ízét. Visszatette az asztalkára tányérostól. Étvágya messze tűnt, mintha soha nem is lett volna.

Felállt, a szekrényhez ment, hogy megnézze a naptárat. Elhatározta, hogy elmegy… elmegy oda, ahol megtalálhatja az Ő szellemét! Készültek rá, hogy bemutatja őt a földnek, mely szülőhazája volt, de nem került rá sor. Most megy és – hiszen mondta is, hogy ott… mindig megtalálja majd, ha már nem is lesz, ha már nem itt lesz, akkor is!

A szék folyamatosan ringatózott mióta felállt belőle. Még a lendületéből se igazán veszített. Előre – hátra… mintha ülne benne valaki, és annak az akarata tartaná mozgásban! Nézte, ahogy ütemesen változtatja az irányát.. előre-hátra. Valami összeszorította a lelkét, valami láthatatlan erő, amivel nem bírt küzdeni, ami azt akarta, hogy most, végre őszinte legyen magához!

Szemeiben könnycseppek gyülekeztek, szépen nagyra hizlalva egymást. Aztán már nem tudtak jobban növekedni. Elindultak, arcára buggyanva a szabad világ irányába. Nem nyúlt zsebkendőhöz, mint egyébként szokta, hagyta, hagy menjenek útjukra. Vigyék bánatát, hulljanak a föld porába, hogy az igya magába szíve minden keserűségét! Sírt. Nem volt ez világnak szóló, díszítményes zokogás. Csendesen, de megállíthatatlanul patakzott szemeiből a könny.

Minden cseppje üzenet volt annak, akit soha nem szerettek, pedig nem akart mást csak annyit, hogy… szerethessen, hogy őt szerethesse! Őszinte vallomása a megkésett, igaznak, mely a szívben gyullad, ott lángol, éget, és… ott is hal meg.

Tudta, hogy ez már csak vele együtt múlik el a világból, hogy ott, abban a másik világban se szűnjön meg soha, mert átviszi örömmel, tisztán és csak Neki! Mert szereti és szeretni fogja, ha soha nem is mondta ki!

A szék lendülete lassan alább hagyott, majd teljesen megállt.

Visszament hozzá, beleült, aprókat mozdított rajta, és a szék újra abba az ütemben kezdett lengeni, ahogy az előbb még látta.

„Ölelj édesem, ölelj! Soha ne engedj el, mert mindig a Tiéd leszek, hiszen… szeretlek!”

Érezte, ahogy két kéz fonódik a derekára, hogy védje a világtól, mert az olyan gonosz tud lenni az igazakkal szemben.