Tallászné Horváth Mária fotójának ihletésére

Lépcsők

Az úgy volt, hogy feljebb léptem.
Egyetlen fok volt a létem,
ott voltam én, az egészben,
és csak szédültem merészen.

Már ködben, párában jártam,
bokáig bíz' benne álltam,
hideg futotta át hátam,
de egy nagyobb jelre vártam.

Vitt felfelé újabb lépcső,
málló kövű, mind, a szélső,
minek közepe az ékkő,
most már talán csak az ég jő.

De füstbe tévedt a fejem,
nem láttam át a hegyeken,
kormos a szám, szavam, kezem.
Ó, az életet szeretem!

Hiába mászok feljebb már,
bár haladok, mint a madár,
szívemben motoz a halál,
csak rám vár, és csak reám vár.

A Menny kapujába lépek,
ezer lépcső, ezer élet,
s ha onnan majd nézlek téged,
látom, ahogy hoz a lépted.