Megérkezik a Szilveszter.

A rohanó idő megáll egy napra,

a föltorlódott pillanatok leomlanak,

elrohannak egyre távolabbra.

Magamra hagynak.

Egyedül állok szobám ablakában.

Gyönyörködöm,

Szilveszter szülte hóesés csodában.

Engedek a pezsgő erejének,

mely elszeretné feledtetni,

el fogok hagyni megint,
egy évet.

Ércesen kondul a harang.

Csak néhány nap,
és elfoszlanak a szavak,

emlékké lesz mi volt,

időbe merül az eddigi élet,

és csak a megtörténtről mesélek.

A Dóm tornyában egy pillanatra,
talán kigyúl a fény.

Egy angyal inteni fog nekem,

kezében a múló évvel,
hirtelen rám nevet.

Mire lendítené a szárnyát,
csak árnyát látom,

a zuhogó hó,
mint fátyol, majd

ködként remeg a tájon.

Mindent elvisz,
csak emlékek maradnak

vágy, félelem, szerelem,
csókok és könnyek,

melyekre emlékezni fogok,

ha az új évben is itt maradhatok.
Talán.
Akkor még elmondhatom.

Nem kellettem néki,
itt hagyott,
Idő!
Még mindig rabod vagyok!