(Halottak napjára)


Sokat tűnődtem már rajta, vajon genetikai örökségünk milyen messzire nyúlik vissza. Úgy értem, hány generáción keresztül öröklődhet egy bizonyos tulajdonság, és kikre is hasonlítunk a legjobban. Valamiért meg vagyok róla győződve, hogy a nagyszülőktől sokkal több jellemző jegyet kapunk örökül, mint a saját szüleinktől. Talán ezzel magyarázható az is, hogy unokák és nagyszülők sokkal jobban megértik egymást, és eme kapcsolat minősége is mérföldekkel fölülmúlja a szülő és gyermek közötti, nem ritkán – jellemző módon - feszültségektől és konfliktusoktól terhes viszonyt.

A nagyszülők, akiket sokszor előbb elveszítünk, mintsem igazán megismerhetnénk őket. Gyermekként a nagymama és a nagypapa legfőbb értékmérője még a kredencből kiásott csoki, vagy cukorka mennyisége, valamint az engedékenység mértéke az otthoni vasszigorhoz képest. Felnőttként már másképp látja őket az ember. Volt idő, amikor azt gondoltam róluk, tudatlan és egyszerű emberek, akik nem képesek haladni a korral, és nem értik a technikai újdonságokat. Mostanra már megsejtettem valamit az ő titokzatos bölcsességükből, amely részben a megélt súlyos évtizedek rakománya, részben pedig valami felsőbbrendű beavatottság, amit csak az érthet igazán, aki benne van ebben a körben.

Ahogyan én emlékszem rájuk, erősek voltak és fáradhatatlanok. Apai ágon sajnos túl hamar elmentek, a Nagypapáról csak homályos emlékeim vannak, egy fekete keretes szemüvegű, kissé szenilis idős bácsi képe dereng, aki mindenféle fura bűvésztrükköt tanított az ujjaimnak, ezermester volt, és gyönyörűen festett. Én is szeretek rajzolni, de tehetségem csak silány utánzata az övének, apám még sokkal ügyesebb, bár sosem használta ki a képességeit. A Nagymamát is gyermekként veszítettem el, de az ő arca még tisztábban előttem van. Imádta az állatokat, ahogyan én is. Ez talán nem is az örökség része, sokkal inkább gyermekkorban ivódik belénk, látva, hogyan bánik a környezetünk Isten más teremtményeivel. Nagymama nem végzett magas iskolákat, az elemije, ha megvolt, és főállású háztartásbeliként öt gyermeket nevelt fel. Nem is akárhogyan. Nem volt szüksége iskolára, hogy tudja a legfontosabb dolgokat az életben, és valami veleszületett bölcsesség lengte körül. Emlékszem, Chaplint néztük a tévében, és én mindig azon nevettem, ahogyan ő kacagni tudott jóízűn, szegény, azokon a némafilmeken. Igazi jellemét sajnos csak a nagynéném elmondásaiból ismerhettem meg, évtizedekkel a halála után. Most sajnálom igazán, hogy már nincs közöttünk, és nem beszélgethetek vele az élet dolgairól. Annyi kérdésem lenne pedig hozzá!

Anyai ágon több időm volt velük. Nagypapa halála különösen tragikus és megrázó volt, mert önként döntött úgy, hogy nem folytatja tovább az életet: kést szúrt a bordái közé. Sosem fogom elfelejteni azt a szörnyű napot, amikor a konyhakőről mostuk fel a drága vérét anyámmal ketten…
Egy magas, fekete hajú, erős és vasakaratú férfi volt, akit fiatal korában csodálva rettegett az egész falu. Szépsége és tartása kiemelte őt a tömegből, szokatlanul erős karizmája talán jász őseinek volt köszönhető. Nem olyan régen olvastam utána a jászok ázsiai származásának, mely az alán törzsek ivadékaiként, és az oszétek közelebbi rokonaiként a távolabbi múltba tekintve egészen a perzsákig eredeztethető vissza. Perzsa örökség! Történelmi filmélményeimből úgy rémlik, a perzsák nagyon szép emberek voltak. Papára emlékezve, és fiatalkori képeit nézegetve, ehhez nem férhet semmi kétség. Amolyan „első legénynek” számított ebben a kis dunántúli faluban, amit akkoriban még Győrszentmártonnak hívtak, ma már Pannonhalmaként ismert. (Régebben csak az Apátság és a közvetlen környezete tartozott Pannonhalmához.) Gyönyörűen tudott énekelni. Sárdy János dalait szerette - akire nem mellesleg még hasonlított is arcra -, különösen a Rózsalevél címűt, és szem nem maradt szárazon, ha egyszer nótára fakadt. Gyermekként mindig a térdére ültetett, és úgy énekelt. Meg is tanultam ezeket a dalokat egy életre, ezek voltak az ő kincsei, öröksége a számomra. Íjat is készített nekem, bodzafából, jól ismerve fiús természetemet, vagy inkább a fiúgyermek iránti hiányérzetét akarva kiélni, és megtanított célba lőni a légpuskájával. (Miatta és neki nyerek azóta a céllövöldékben.) Nem tudom, hogy a fegyverek iránti vonzalmamat vajon tőle örököltem-e, vagy csak belém ivódott a falusi nyarak során. Sajnos a több évtizednyi kemény fizikai munka, az aratás, illetve a sok mászás a hideg kutak mélyére, vagy az épülő kémények magasába, idős korára tönkretették a forgóit, és nagyon sokat szenvedett miatta. Nehezen bírta a korral járó magatehetetlenséget, és az italban keresett vigasztalást. Ő, aki egykor nem ismert lehetetlent! A változásokat még nehezebben viselte, és amikor már a Nagymama is magatehetetlenné vált, inkább a halálba menekült a helyváltoztatás kényszere elől. A Mama végül egyedül költözött az otthonba.

A Mama. Akivel kapcsolatban bűntudat gyötör, amiért nem mentem el hozzá azon a hétvégén, amikor még utoljára megtehettem volna. Nem várt meg, nem tudtam elbúcsúzni tőle…
Alacsony, de keménykötésű asszony, akinek csak munkából állt az élete. Büszke volt rá, hogy fizikai ereje révén jobban bírja a munkát, mint más nők, amiből férfiakat megszégyenítő módon vette ki a részét. Ha kellett, félmázsás zsákokat cipelt a vállán, vagy kora hajnaltól késő estig a földeken dolgozott. Nem pihent soha. Nyugdíjas korában sem. Sok nyarat töltöttem náluk gyermekként, és emlékszem, mindig nagyon korán kelt, későn feküdt. Vacsorára hatalmas parizeres szendvicseket készített nekem, és olyan különleges ízű citromos teát, amit azóta sem voltam képes reprodukálni, pedig minden létező kombinációját kipróbáltam már citromlének és cukornak. Együtt tömtük a libákat, etettük a disznókat, és a baromfit. Minden vasárnap elvitt a templomba. Megtanított a kerti munkákra, hamar megismertem a különböző haszonnövényeket, és mindazt, amit a városi gyerekek általában nem tudnak az állatokról és a növényekről. Na és a búcsúk hangulata! Felülhettem az összes körhintára, lőhettem pálcikákra a céllövöldében, és mindig kaptam vásárfiát is.

Anyu azt mesélte, hogy a nővérével nem volt jó gyermekkoruk, és a Mama nem szerette őket igazán. Nagyon kemény életük volt, mert a Mama tőlük is azt várta el, amit saját magától. Más nem létezett, csak a munka. A Mama mindig fiúgyermeket szeretett volna, és mivel az nem lehetett neki, később mindenáron fiú unokákat. A sors fintora, hogy mégis én lettem az első unokája, és utánam született csak a két fiú, az unokatestvéreim. Halála előtt nem sokkal nekem mégis azt vallotta, hogy én vagyok a kedvence. Talán csak azért érezhette így, mert én sokkal többet voltam nála.

A cukorbaj végül elérte és legyőzte ezt a rendkívül erős és makacs asszonyt. Először az egyik, majd a másik lábát is elveszítette térd alatt. Míg fiatal korában nem látta orvos, idős korára sajnos törzsvendége lett a kórháznak. Annyi műtéten esett át, amennyi tizedmagának is sok lenne, és ő tűrte, viselte a fájdalmakat, a szenvedést. A hite tartotta benne az erőt, úgy hiszem. A falusi plébános minden alkalommal meglátogatta a kórházban. Mama nem mulasztott volna el egyetlen misét sem, még a tolókocsijával is elszállíttatta magát a kápolnába, és pénteken soha nem evett húst. Szívbemarkoló volt látnom, hogy az egykor olyan életerős, fáradhatatlan asszony miként változott át évről évre egy ágyban fekvő, passzív, idegenek által gondozott, és az életébe beletörődő, gyámoltalan fizikai testté, akinek a végén már minden mindegy volt. El kellett telnie néhány évnek, hogy olyannak lássam őt, amilyen tényleg volt, hogy megértsem, átérezzem, amin keresztülment, és büszke lehessek rá. A halála után egyszer anyukám azt mondta, hogy a Mama meglátogatta őt, és álmában betakarta. Legalábbis így érezte. Hozzám nem jött el…

Már mások laknak abban a kis falusi házban, de minden alkalommal a temetőbe menet, kicsit lelassítok ott, hogy még egyszer emlékeimbe véssem gyermekkorom egykori boldogságának színhelyét, olykor kicsit előtolulnak bennem a nosztalgikus élmények, és valami mélyről feltörő fájdalom, hogy mindez már a múlté, és soha nem léphetek be többé azon a kapun, ahol tárt karokkal ők várnak. Nem tudom, hol vannak most, maradt-e belőlük valami valahol, vagy semmivé váltak, de egy biztos: a vérük az én vérem, és bennem él tovább az örökségük.