„Éskövek” közt

 (mik vannak még a parton----? és kövek)

Ne törjetek hozzám, ez az én világom!

„Éskövek” szaporázzák a partot,

A csobogás koptatva nyaldossa,

Hozzám szól, szimfóniát hallok..

Az „éskövek” meg-megcsillannak,                   

Halvány árnyékuk alattuk pihen,                       

A hallgató tompaság, mint óriás,                     

Eloszlik a messzi semmiben.                                    

Tűnődöm… amott a nádas,                               

Hallgatom, mit surrogva, beszél,                     

Most hangolja, hogy szép legyen                      

Alkonyatra, a langyuló szél.                              

Mint színes lexikon olyan vagy,                        

Te mindent tudó, nyüzsgő élet.                        

Szemem elé varázsollak,                                 

Felidézlek, hozzád beszélek.                            

Csillog a víz, vörös a nap,                                 

Aranyhídon gyere, várlak,                                  

Zümmen a bogár, csapdos a szárcsa,              

Így mondanak búcsút a nyárnak.                     

Parton a homok, hab,”éskövek”,                      

Kiket évezred csiszolt nekem,                          

Egy fekete kőnek villanásában                         

A végtelent látja szemem.                                

………………………………………………..

E kőben dudor kebledet látom,                        

Csípődre csúszik a sugár,                                 

Alakodat körbefonja, - irigylem őt-                   

Ez a kíváncsi délután.                                       

Kijöttem ide ábrándozni;                                  

Néhány „éskövet” zsebre vágtam,                    

Kerestelek, de nem találtalak.                         

Álom voltál talán a nyárban?                           

Elrejtelek szemembe mélyen,                

Bennem élsz, senki így ne lásson,

Megyek, nem tudják, hogy itt voltam,

Pár napig őriz az itt hagyott lábnyom.

Ide haknizni járnak a tücskök,

És már-már koncertté bővül a kar,

Az én dalom nem szárnyal hangjukon,

Így –bár szerényen- dúdolok magam.

A fényeket… láttad így a fényeket?

Ők azok, kik könnycsalogatón,

Ha bátor szemekkel nézed,

Hogy’ szökkenek fuldokolva a tón.

Én sedre rímekkel illetem őket,

Óvatosan, hisz olyan szépek,

Dehogy oltom sistergő szívem,

Inkább pirosulva közéjük lépek

Még az illatot – majd elfeledtem-,

Még azt le kell, hogy írjam;

Mily töményen ömlik, árad

Hogy tüdőmet teleszívjam.

Vitorlázó sirály szárnyán szállok,

Mikor felken az égre a vágyam.

„Ésköveket” számolgatok,

Botladozva kerülgeti lábam.

Öklömbe szorítom serkenő szavam,

Se rím, se szó nem kell már nekem,

Hogy egész legyek, én az igaz mindent,

Azt - ne nevess ki-, azt keresem.