Találkozás

Fel-alá sétált, léptei alatt zizegtek a sárga-vörös levelek. Túl korán érkezett, és egyáltalán nem tetszett neki a környék, nem olyan, mint azelőtt volt. Most alig jártak erre emberek, csak néha találkozott egy-egy járókelővel. A feltámadt szél, belekapott hosszú, vörös hajába, megborzongott. Összébb húzta piros kardigánját, a kabátot a kocsiban hagyta.
- Hát újra itt, rég láttalak - hallotta a háta mögül, megfordult.
A férfi állt előtte. Van vagy tíz éve is annak, hogy látta, de most is ugyanazt érezte, mint amikor utoljára találkoztak. Félelmet.
- Elhoztad?
- Nem. …Nem volt erőm, hogy újra lásd gyengeségem. Magam mellett akartalak tudni, s csak így érhettem célt.
- Ne kezdjük ismét, kérlek. Utolsó randevúnk  Babás-szerkövek átkával lengett, s azóta is kérges mindkettőnk lelke.
- Hidd el, már felnőttem. Mai szertartásom biztonság a szellemi létnek.
- Akkor, mit veszíthetsz? Gyerekkorom egy darabkáját loptad el, most mégse hoztad vissza azokat az éveket.
- Igaz, de most mást hoztam. Kasszandra jóslata valósággá válhat, csak higgy bennem.
A férfi matatni kezdett zsebében, keze motoszkálására fel-felcsilingelt egy elfeledettnek hitt szelence hangja, ahogy ügyetlenül nyitogatta annak fedelét. A nő rémült arcot vágott, könnyezni kezdett, nem tudni, a feltámadó szél, vagy a tárgy különös hatása váltotta ki a nedveket, de hagyta, hogy haja, szeme elé kerüljön.
- Jövőbe látni én nem szeretnék, ajándékod gyönyörű, és egyben félelmetes. Nem akarok királylány lenni soha, ha szeretsz, szívből szeress!
A férfi kezében megremegett az ajándékszelence, erre a válaszra nem számított. Zavartan a lány szemébe nézett, meglátta a leguruló könnycseppet. Gyengének érezte magát ismét, pedig hitte, hogy ez a találkozás mindent eldönt. Felkészült nagyon, de mit el akart mondani, most semmi nem jutott eszébe. A lány ruhájáról letörölte a könnycseppet, és megsimította arcát.
-Gyere velem, piramisba zárt  magányba élem életem!
A férfi ujjaival babrálva óvatosan nyitogatta, majd lassan visszacsukta a szelencét. Zavartan nézte a lány piros kabátját, és Kasszandrára gondolt, a be nem teljesült jóslatra. Hirtelen felemelte a fejét és a lány könnyben úszó, őzbarna szemeibe tekintetébe temetkezett. Egy elmúlt, mégsem túl távoli meleg nyárra gondolt, és a vízcseppekre, melyek mindkettejük arcán tükröződtek a lemenő nap melengető sugaraiban.
Hirtelen megcsörrent a férfi telefonja, megnézte a kijelzőt, zavartan a nőre nézett.
- Bocsáss meg, muszáj, csak egy pillanat...
Odébb sétált, akkor vette fel, mikor biztos volt benne, hogy a nő nem hallhatja.
- Mire vársz még? Mit zagyváltok össze-vissza Babás- szerkövekről, meg Kasszandráról? Ne húzd az időt!
- Rendben. Én csak....
- Nem romantikázni jöttél! Figyellek! Végezd el a feladatot és mehetsz!
A férfi keserű mosollyal tette zsebre a telefont, megdörzsölte a szemét, mint, aki mély álomból ébredt, majd határozott léptekkel a nőhöz indult.
- Nem így akartam, hidd el! De mást nem tehetek, sajnos....
Lassan a nő kezébe csúsztatta a szelencét.
- Hát mégis elhoztad! Én...
- Ne mondj semmit! Vigyázz magadra, légy boldog! - megfordult, és indult.
- Ne hagyj egyedül! Kérlek.....
A férfi megtorpant. Tudta, hogy figyelik, a telefon, pedig lehallgatja amit beszélnek, villámgyorsan kell cselekednie. Úgy tett, mintha a cipőjét kötné be, közben a készüléket letette a földre, amennyire lehetett betakarta levelekkel. Visszarohant a nőhöz.
- Nagyon figyelj rám! Semmiképpen ne nyisd ki a szelencét! Ami benne van az méreg. A régi ügy. Most menj, mintha nem tudnál semmit! Ha többet nem találkoznánk, tudd, hogy nem volt más választásom! Bocsáss meg! Szeretlek! Mennem kell.
A nő érezte, hogy ez nagyon komoly, de már kijött a gyakorlatból. Azt hitte a múltat rég elhagyta, hogy az új életét nem veszélyeztetheti semmi. Ígérték, ha vallomást tesz, garantálják a teljes biztonságát. Most mi lesz? Dideregni kezdett, úgy érezte megfullad. Egy tompa puffanást hallott, s látta a férfit, amint elvágódik.
Menekülni akart, futni, de ahogy megperdült, erős szorítást érzett jobb karjában. Nem tudott mozdulni.
- Mondtam, hogy ne tedd! Sosem hallgattál rám. Látod? Csak magadnak köszönheted - hallotta volt férje hangját.
- Kiengedtek?
- Nem kértem rá engedélyt. Megígértem, hogy fizetsz a vallomásodért.
- És ő?
- Ráadás! Tudom, hogy szeretted.
- Miért? Mi hasznod ebből az egészből?
- Soha nem maradtam senkinek adósa.
- Kérlek.....
- Viszlát! - gúnyosan nevetett miközben meghúzta a ravaszt.
A nő nem érzett semmit, csak hideget, és könnyeket.
Az éjszaka hideg széllel érkezett, a reggelt kopasz ágakkal köszöntötték a fák. Fel sem tűnt senkinek, hogy két nagyobb kupac is összegyűlt a lehullott színes levelekből.

Alkotók: prayer, Zsigai Klára, Judit, anyatka