Írták: prayer, Judit, Zsuska, toni, anyatka 

                                                            Az első hó

Korán sötétedett, mint ahogy mindig is így novemberben. Nagyanyó elővette a fonalat és a tűket. Pirosat választott, először Moncsinak köt egy pulóvert. Nagyapó fát hozott be, a kandalló melletti kosárba tette, aztán dobott két hasábot a tűzre.
- Hideg lesz éccaka - szólt feleségéhez, majd újsággal kezében letelepedett kedvenc foteljébe. Lábait a maga előtti puffra helyezte, fejét hátranyomva megkereste támlájának öblös részét, s mint a fontos politikusok, a címlapra meresztette szemét. Nyelvével csettintett, neje tudta, ilyenkor kész megoldásokat fogalmaz magában a meglévő leírtakhoz képest, de ahogy a sportrovathoz ér, rendszerint el-elbóbiskolgat.
Az udvaron lévő körtefáról néha fel-felvillant két fényesség, egy-egy szárazabb ágacska mozgása tompította ugyan a leselkedő tekintetet, majd ahogy a szél megrázta a tájat, beléreccsent annak súlyától.
- Papa, valaki mászkál odakint! – ugrott ablakhoz a gyerek, orrát teljesen nekinyomva bepárásított egy tenyérnyi helyet az üvegen. Kezeit ellenzőként fejéhez emelte, hogy a kinti sejtelmes sötéthez hamarabb hozzászokhasson.
- Az csak Holle Anyó lesz, ne félj Kicsim! – szólalt meg nagyanyó az okuláréja mögül szeretettel tekintve kis unokájára.
- Holle anyó? Az meg kicsoda? – kérdezte érdeklődéssel hatalmas szemeit még tágabbra nyitva a cserfes kislány.
- Hát már nem emlékszel, Szentem? Meséltem Neked Holle Anyóról, aki ha megrázza párnáját az égben, a földön hullni kezd a hó.
 A kislány összeráncolta homlokát és gondolkozva nézte a hatalmas, különböző mintázatú hópelyheket. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna szebbet, mint ezeket a csillogó, kristályszerű vízcseppeket. Annyira belefelejtkezett a csodálkozásba, hogy az aprócska száját is eltátotta. Egy édes, ismerős illat hozta vissza a jelenbe. Nagyanyó fenséges almás pitéjének illata volt az, ami az egész szobát belengte. Az újságjából felnézett az öreg és elismerő fejbólintással jelezte, mennyire várta már, hogy megsüljön a pite. Kis unokáját a térdére ültette, míg nagyanyó a szeletkékek porcukorral hintette be. Pont úgy, mint a kinti tájat az idei első hó. Nagyapó köhintett egyet, majd megszólalt:
- Mesélek neked egy régi történetet Moncsikám. Oly régen történt, hogy már alig emlékszem. Épp akkora lehettem mint most Te.Kinn játszottam a szomszéd Bandival, amikor kijött a nagyapja és behívta, mert kisült a görhe, és azt csak addig jó enni, míg meleg. Engem is hívott, de nem mertem bemenni hozzájuk, mert náluk mindenhol deszkapadló volt, mi meg csak úgy mázoltuk a szoba földjét egy ronggyal amikor elporosodott. Hazaszaladtam, és megkérdeztem édesanyámat, miért  nincs nekem sem édesapám, sem nagyapám? Azért mert mi szegények vagyunk? Nem Antikám, felelte édesanyám. A te édesapád meghalt mert sokat dolgozott, nagyapád pedig, már akkor meghalt, mielőtt te megszülettél volna. De majd te leszel a legjobb nagyapja az unokádnak, ha majd egyszer neked is lesz egy szép kis unokád.Látod, Moncsikám,  ezért is szeretlek én téged annyira, mert sokáig kellett ám várnom, míg végre így, mint most, az ölembe ültethettelek és megölelhetlek.
Moncsi csak ránézett a nagy szemeivel, és mindkét kezével átölelte a nagyapót.
- Mesélj még, kééérlek!
- Moncsim, lassan ideje lefeküdnöd, gyere inkább keressük meg a hálóinged, aztán még eldanoljuk a kedvencedet, utána már szépet álmodhatsz. - fogta kézen a kicsi lánykát nagyanyó.
Nagyapó  ismét kézbe vette az újságot, de egész más történetet kezdett „olvasni”, mint amiről a hírek szóltak. Messzi dolgok, elfeledettnek hitt mesék bukkantak elő és elevenedtek meg gondolataiban. Hallotta felesége csendes dalát, amit unokája csilingelő hangja szépített még gyönyörűbbre. Az újság lassan kicsúszott a kezéből, zizegve ért földet. Nem nyúlt utána, csak nézett maga elé, figyelte hogy táncolnak odakinn az első pelyhek.